20. Fejezet

Egy "kisebb" kihagyás után itt a következő rész. Sajnálom, hogy eddig várattalak vele titeket! Egy kifogásom van, de szerintem ezt minden korombeli tökéletesen megérti...NYÁR VAAAAAN!^^ Nem is húzom tovább, itt a kövi rész.:)
Jó olvasást bogyókák.:)xx
Love&Hug

 

Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet.
-WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ...-sikítva fordultam meg a karjai között, majd a nyakába vettem magam. Sírva, sikítva szorítottam ahogy csak bírtam. Ő csak nevetett kirohanásomon, de viszonozta az ölelést. Haja csiklandozta az arcom, de ez most a legkevésbé sem érdekelt.- Beck...-hüppögtem a nyakába, közben még szorítottam ölelésemen -már ha ezen még lehetett.
-Annyira hiányoztatok! -búgta fülembe, és simogatta hol a hajam, hol a hátam. Nem válaszoltam, hisz még jobban sírtam mint eddig, egy szót sem bírtam kipréselni magamból.- Na jól van, most már elég legyen, megfojtasz! -próbált elhúzódni tőlem nevetve.
-Meg is érdemelnéd! -motyogtam nyakába, viccelődés nélkül.- Utállak! Utállak! Érted, egyszerűen gyűlöllek! -kezdtem el csapkodni mellkasát. Most már nem sírtam, bőgtem. Mint a Niagara-vízesés, úgy folytak a könnyeim, miközben bátyám mellkasát csapkodtam. Most tört fel belőlem minden, úgy isten igazából. Az eddig visszatartott harag, ami csak gyűlt, mind egyes nap, most felszínre tört.- Cserben hagytál! Feltudod ezt fogni?! Gyűlöllek! -ordítottam. Szerintem még az erek is kidagadtak a nyakamon és a halántékomon. Hirtelen megragadta mindkét csuklóm, nem hagyta, hogy folytassam. Megfeszült állkapcsa, szemeibe könny szökött. Mereven bámult a szemembe, közben szorította a csuklóm.- Engedj el! Vedd le rólam a kezed! Utállak! -vergődtem szorításában.
-Beck? -hallottam meg a háta mögül Zoe bátortalan és félénk hangját.- Beck, te vagy az?! -sikított fel. Kirántottam kezeim az övéi közül és elléptem mellette. Ott állt az ajtóban mind a három lány. Zoe berohant és a neki háttal álló Beckre vetette magát. Én ezzel egy időben rohantam ki a szobából, majdnem fellökve az ajtóban álló két ledöbbent lány. Mit sem törődve velük rohantam le a lépcsőn, könnyeimet törölgetve rohantam végig a házon, hogy végre kiérjek a friss levegőre. Nem foglalkoztam az utánam kiabáló hangokkal, csak kirohantam a házból, ki a kapun -ami hangos csattanással jelezte, hogy távoztam-  egyenesen ki az utcára. Hallottam, hogy valaki jön utánam, de nem akartam senkivel sem beszélni. Nem akartam senkit a közelemben tudni. Fogtam magam és elindultam jobbra. Rohantam, ahogy csak tudtam, azt sem figyelve merre megyek. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy minél távolabb kerüljek attól az embertől. Attól az embertől, akiben csalódtam, aki cserben hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Megmerem kockáztatni, hogy nagyobbat csalódtam benne, mint apámban. Már vagy tíz perce csak sprinteltem, a tüdőm megálljt parancsolt, egyszerűen felmondta a szolgálatot és csak kapkodtam levegő után. Már a Balaton partján rohantam, arra se tudtam vissza emlékezni, hány kis utcán rohantam keresztül. Leültem egy padra a sétányon és csak figyeltem a hullámzó vizet, na meg persze az előttem elhaladó embereket. Had ne mondjam, szinte mindegyik megbámult, nem is igazán próbálta eltitkolni egyik sem, hogy engem néz. Közszemle tárgya lettem a sétányon, de leszartam. Pont nem tudott érdekelni. Csak ültem és néztem ki a fejemből, közben potyogtak a könnyeim. A légzésem már vissza állt -úgy ahogy- a normális tempóba, de a sírást még mindig nem bírtam abba hagyni. Tudjátok milyen érzés mikor az, akire a leginkább számítottatok, akibe kapaszkodtatok, hirtelen hátat fordít és a legnagyobb bajban lelép? Én tapasztaltam...És ráadásul a bátyám, pont az, akinek elvileg védenie kéne engem és Zoet egyaránt! Gyűlöltem és még most is teljes szívből haragszom rá, azért amit tett.
-Végre! Már mindenhol kerestelek! -vágódott le mellém unoka húgom, és átvetette karját a vállamon.
-Juhuu! Megtaláltál! -ujjongtam tetetett lelkesedéssel.
-Ennyire azért ne örülj, hogy velem vagy! -vágott egy fancsali pofát, majd arrébb húzódott, amivel sikeresen le is zuhant a padról. Hát igen, le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk!
-Istenem, de béna vagy! -csúsztam ki a pad széléig röhögve, majd kihajolva figyeltem ahogy fekszik a fűben csukott szemmel. Nem mozdult meg, csak egy nőies mozdulattal a magasba lendítette a mindenki által jól ismert ujjunkat. Még úgy egy percet fetrengett, utána elkezdett szenvedni, hogy feltudjon ülni.- Rád férne az edzés Izi, egy felülés kifog rajtad! -mondtam gúnyosan, közben beljebb csúsztam, hogy vissza tudjon ülni.
-Kösz, kérdésed! Semmi bajom, nem tört el semmim! Tényleg, ne aggódj! -pufogott, miközben leporolta magát. Csak egy angyali mosoly volt a válaszom, amit ő szemforgatással díjazott.
-Na de, nem azért jöttem, hogy itt mindenki előtt bemutassam a talajtorna tudásom...Öntsd ki a szíved a kicsi Izinek! -mondta mindentudó hangnemben. Újból átkarolt, és a fejemet a vállára húzta, ami elég hülyén sikerült, tekintve, hogy vagy másfél fejjel nagyobb vagyok nála. Tudtam, hogy a poénkodás mögött komolyan aggódik és tényleg érdekli, hogy mi történt. Egy rohadt nagy sóhaj után bele kezdtünk egy kis "lelki terápiába", amit mi már magas fokokra fejlesztettünk egymás között. Nagyon ritkán találkozunk, de olyankor
 minden percet kihasználunk. Mindig tudja mire gondolok, és ez fordítva is igaz. Mondhatni egy rugóra jár az agyunk. Néha már ijesztő tud lenni, de vicces is. Ő áll hozzám a legközelebb a  családból, sőt a barátok között is majdnem. Miután kifaggatott, minden Beckkel kapcsolatos dologról, kellemesebb témákra eveztünk, aztán körbe jártuk a partot.
-Dóri megfog minket ölni! -kuncogtam, majd a szívószálamat a számba véve kezdtem szürcsölgetni a több színben pompázó hókristályomat.
-Kuss legyen már! Ha meghallják, hogy megérkeztünk, tényleg kicsinál anyu. Pont ezért fogunk mi most kommandózni! -nézett hátra a válla felett, miközben előre görnyedve szenvedett a kapu kinyitásával, mivel kizártak minket.
-Stipi-stopp! Én vagyok 007-es ügynök! -kiáltottam fel halkan. Olyat egyáltalán lehet? Áhh mindegy, én még ezt is megtudom csinálni! Egy vállrándítással lezártam magamban a dolgot, és az eget csodáltam, amin már ott világítottak a csillagok.
-Oké, de akkor én vagyok 0069! -vágta rá a még mindig a zárral szutykolódó unoka húgom. Erre a ház előtt lévő árokba köptem az italom, majd a szám elé kaptam a kezem és így próbáltam vissza folytatni a feltörni készülő nevetésem.
-Hülye! -nevettem halkan, közben próbáltam minél halkabban becsukni magam mögött az idő közben kinyitott kaput.
-Mondták már...- tudta le egy váll rándítással. Fegyvert formált a kezéből, és a ház falának lapulva surrant végig, egészen a terasz lépcsőjéig. Én a jégkásámat szürcsölve simán végig sétáltam a kis macskaköves úton, és lépkedtem fel a lépcsőkön, majd megálltam az ajtó előtt.
-Tiszta a terep 0069-es ügynök? -kérdeztem röhögve az üveg ajtón keresztül kukucskáló Izitől. Néha komolyan elgondolkozom, hogy normális e, de mindig rájövök, hogy én is ugyan ilyen hülye vagyok.
-Azt hiszem igen 007-es...Kövessen! -nyitott be a házba, ahol teljes volt a sötétség. Egyenesen az emeltre vezető lépcsőhöz sétáltam, Izi pedig elkóválygott valamerre. Fent majdnem pofára estem, mikor egy az útban hagyott cipőben megbotlottam. Egy nagy dobbantás és halk káromkodás volt a reakcióm.
-Gratulálok, remélem össze is törted magad! -hallatszott egy röhögő, elfojtott hang, de ezt a köztünk lévő ajtóra fogtam.
 -Köszi James bácsi, én is szeretlek! -mondtam gúnyosan, közben egy óriási mosoly terült szét a fejemen. Hiányzott már James bácsi, a kedvességével együtt. Most már óvatosabban indultam meg a szobám felé, benyitottam, felkapcsoltam a villanyt és körbenéztem, hogy biztos egyedül vagyok e. Miután meggyőződtem róla, hogy csak én vagyok itt, becsuktam magam mögött az ajtót és előkotortam a bőröndömből a pizsamám. Semmi másra nem vágytam, csak, hogy befeküdhessek a pihe puha ágyikómba és álomra hajthassam a fejem. Majd holnap reggel letusolok. Átvedlettem a comb középig érő pizsi pólómba és bebújtam a takaró alá. Valami volt a takaró alatt, amit ki is bányásztam onnan. Egy Chicago Bulls-os plüss bika volt, mezbe öltöztetve és egy úgy szint plüss kosárlabdával a kezében. Nagyon cuki volt. Minden bizonnyal Becktől van. Nézegetettem még egy darabig a kis bikát, majd magamhoz szorítottam és próbáltam vissza nyelni a könnyeimet. Nagyon hiányzott Beck, és most, mikor újra itt van, én elbaszom egy ilyen hiszti rohammal. Istenem, hogy én mekkora egy hülye vagyok! Próbáltam elaludni, de nem ment. Folyton azon járt az eszem, hogy mi lesz holnap. Féltem, hogy Beck nem fog velem szóba állni, hogy megharagudott rám. Igaza van Izinek, ki kell élveznem amíg itt van, nem pedig duzzogással elcseszni. Holnap mindenképp beszélnem kell vele! A gondolkozásból a telefonom hangja szakított ki, jelezte, hogy jött egy sms-em. Az éjjeli szekrényemről elemelve, feloldottam a zárat, és megnyitottam az üzenetet. Már csak a feladó elolvasása után, mosoly jelent meg az arcomon, amit nem értettem miért, de nem is érdekelt. Vissza tettem a helyére a kis készüléket, majd felcsaptam a takarót és kisétáltam a szobából. Ügyelve arra, hogy semmibe ne essek hasra, elmentem a bátyám szobájáig, ahova kopogás nélkül nyitottam be. De senki nem volt itt. Az ágya üres volt, se párna, se takaró. Elmosolyodtam, mikor rájöttem mi folyik itt. Kiléptem a szobából, és gyors léptekkel közelítettem meg Zoe szobáját. Halkan benyitottam, bedugtam a fejem és azt láttam amire számítottam is. A húgom a bátyámhoz bújva aludta az igazak álmát. Oda lépkedtem az ágyhoz és Beck másik oldalára feküdtem. Én is oda bújtam hozzá, ő pedig átkarolt és szorosan magához húzott.
-Sajnálom! -mondta halkan, álmos hangján és egy puszit nyomott a hajamba. Nem mondtam semmit, csak Zoehoz hasonlóan, átöleltem a hasánál. Jó volt újra átölelni. Nagyon régen aludtunk már így utoljára. Talán Zoe már nem is emlékszik rá. Mosolyogva emlékeztem vissza rá, mikor régen így aludtunk el. Beck, mesét olvasott nekünk, mi pedig meg sem várva a végét, hozzá bújva aludtunk el. Aztán, mikor anyáék között tönkre ment minden, a néhány ilyen estéből, minden este lett. Beck volt aki megóvott minket a hangos vitáktól, ő volt az, aki elvitt minket otthonról, mikor anyáék ordítoztak egymással, mikor tányérokat törtek össze veszekedés közben. Minden nagyobb vitától ő próbált meg minket megóvni. Ő volt a mi védelmezőnk. Szorosabban öleltem, mikor ezek az emlékek is felszínre törtek. Szorosan össze zártam a szemem, és próbáltam kizárni őket a fejemből. Nem akarok rájuk emlékezni!  Éreztem, hogy Beck nyugtatólag simogatni kezdte a hátam, biztos túlzottan szorítottam. Lazítottam az ölelésen és a szép emlékekre koncentrálva, engem is elnyomott az álom.

Harry
Esküszöm, ha nem szállnak le rólam, kiugrom az ablakon! Hmm...Tuti beledöglenék. De még az is jobb lenne, mint ezt a seggfejt hallgatni!
-Megértetted Styles? -kérdezte előre hajolva, mélyen a szemembe nézve az előttem ülő managerünk. Hanyagul bólintottam egyet, mintha tudomásul vettem volna, hogy mit mondott.- Harry, komolyan kérdeztem! -csapott az asztalra.- Fogd már fel, hogy nincs több féktelen csajozás, flörtölés! Forgatnotok kell, még a szám sincs teljesen kész a stúdióban, és még ott van az Olimpia is! Megtiltom, hogy mással foglalkozz! -dőlt hátra a székében, kezeit össze kulcsolva hasánál. Erre egyből felkaptam a fejem. Ha eddig nem is figyeltem rá, most igen. Komolyan azt hiszi, hogy nem dolgozom ki a belemet is?! Oh, ezt a faszt!
-Hogy mi van?! Dave remélem tudsz róla, hogy azért vagy fizetve, hogy intézd a   koncerteket, a pénz ügyeket és a karrierünk! A magán életünkbe nincs bele szólásod! -álltam fel és néztem farkas szemet azzal a gyökérrel.
-A karrieretekhez az is kell, hogy tisztában legyek azzal, mikor mit csináltak, ergo, a magánéletetekkel. -mondta kioktató hangnemben.- És ahhoz, hogy ne legyen galiba, azt kell csinálnod, amit én mondok! Semmi csajozás és féktelen bulizás, különben... -hagyta félbe a mondatot. Most komolyan azt hiszi megfélemlített? Háh...Faszfej.
-Különben, mi? -kérdeztem nevetve. Nem hagyom, hogy bábú ként irányítson minket! Már épp eleget szenvedtünk az irányítása alatt.- Először Niallt, most meg engem fenyegetsz?! Emlékezz, hogy nem rég mekkora port kavartál saját magadnak! Nem fogom hagyni, hogy engem, vagy a többieket irányítsd! Az életünkbe nincs beleszólásod! -zártam le a beszélgetést, háta fordítva elindultam az ajtó felé.
-Ezzel még nincs vége Styles! Rajtad tartom a szemem! -szólt utánam, én csak hátra intettem egyet, "azt csinálsz amit akarsz" stílusban, majd kilépve az iroda ajtaján, erőteljesen magam után rántottam az ajtót. A nagy csattanásra a recepciós csaj megugrott, kiejtve a körömreszelőt a kezéből.
-Viszlát Mr. Styles! -kiáltott utánam, mint ha egy rajongó lenne, aki most lát először élőben. Mindig elbeszélgetek vele, és mindig rájövök, hogy esze az nincs, de a csinos kis pofijával elég sok mindent el tud érni. Most viszont nincs hozzá hangulatom, úgyhogy intettem neki egyet, köszönés képp, majd kilökve az üvegajtót távoztam az management szintjéről. Kirántottam a zsebemből a telefonom, már nem is néztem mit nyomok, csak automatikusan mozogtak az ujjaim a képernyő felett.
-Az interjú után egyből iderángatnak, azt se tudtam, mikor, merre, hány óra. Oké, tényleg elbasztam. Nem kellett volna az interjú előtti estén kiütnöm magam, de fenn voltam, sőt még az interjún is szerepeltem, nem csináltam semmi hülyeséget, a szokásoson kívül! Itt meg letámad az a paraszt, hogy még is, hogy képzelem, hogy merem élni a saját életem! -hadartam üvöltve, közben bepattantam a kocsimba.
-Nyugodj le kincsem! -szólalt meg lágy hangon, ami régen is mindig megnyugtatott.  Lehunyt szemekkel dőltem hátra az ülésben, és vettem pár mély levegőt -ami szerintem inkább hasonlított fújtatásra.- Louis ott van a közeledben?
-Nem, nincs. Elmentek a fiúkkal a stúdióba, az interjú után. -motyogtam az orrnyergemet, masszírozva. Istenem, hogy tud ennyire felidegesíteni Dave?!
-Figyelj, Harry! Épp munkában vagyok, és vissza kell mennem. Menj és beszélj Louissal! Sajnálom kincsem, este beszélünk, ígérem! -hallottam a hangján, hogy tényleg sajnálja.
-Rendben, megértem. Semmi gond!
-Jól van. Szia kincsem! -nem láttam, de tudtam, hogy mosolygott.
-Szia. Szeretlek anya! -motyogtam, de a végére már kis mosoly kúszott az arcomra.
-Én is téged Harry! -mondta kedvesen, majd bontotta a vonalat.
Egy fél órás autókázás után végre megérkeztem a stúdió épületéhez, ami előtt nem láttam egy rajongót sem. Úgy tűnik még nem nyomozták ki, hogy itt vagyunk. Esküszöm, jobbak mint az FBI!
-Boo Beaaaar! -üvöltöttem el magam, mikor benyitottam a stúdióba. Mindenki felém kapta a fejét. Zayn volt a kivétel, aki az üveg másik oldalán állt, fejhallgatóval a fején és énekelt. Úgy tűnik ő nem hallotta meg, hogy megjöttem. A fal mellett lévő kanapén ülő Niall és Liam, ijedten kapták felém a tekintetüket. Louist a keverő pultnak támaszkodva találtam meg, Paullal beszélgetett, aki egy forgó székben ült. Mikor meghallotta a nevét, felém fordult és kíváncsi tekintettel méregetett.
-Mi a baj Bongyi? -jött közelebb, két kezét a vállamra rakta és a szememet fürkészte.
-Egyszer esküszöm, hogy felrúgom azt a szemétládát! -mondtam újra dühöngve. Az a nyugalom, amit össze kapartam, az anyával folytatott pár mondatos beszélgetés után, már nyoma sem volt. Újra elöntött a düh, legszívesebben bele vágtam volna egyet a falba, de nem akartam, hogy Paul állítson le. Louis válla felett átnézve láttam, hogy már készül, hogy idejöjjön és volt egy olyan érzésem, az nekem fájna jobban.
-Már megint mi a baja? -kérdezte Louis fáradtan. Nem kellett többet mondanom, ő is tudta, hogy kiről van szó, épp úgy, mint a helységben helyet foglaló többi banda tag és Paul is. Már ők is unják, hogy folyton dirigál és át akarja venni az irányítást az életünk felett.- Gyere, kapjunk be valamit a büfében! -karolta át a vállam Louis, és kezdett az ajtó felé vezetni.
-Hozzatok már nekem is valamit, légyszi! -kiabált utánunk a szöszi.
-Neked is van lábad, nem? -kérdeztem ingerülten, vissza se fordulva.
-Meglesz! -kiabált vissza a mellettem haladó fiú.- Ne legyél már ekkora paraszt! Nem ránk vagy mérges... -szólt rám. Megrántottam a vállam, és zsebre dugott kezekkel haladtam előre, egészen a büféig. Ott levágtam magam az egyik asztalhoz, Louis pedig elment venni valami ehetőt.
-Kösz. -motyogtam az orrom alatt, mikor a kezembe nyomott egy üveg vizet.
-Nincs mit. Most pedig mesélj! -könyökölt az asztalra, majd neki állt elpusztítani a szendvicsét. Én közben elmondta neki, mi volt Davenél.
-Utálom ezt az embert! -mondta tele szájjal, és egy nagyot kortyolt a kólájából.
-Ohh, nem vagy vele egyedül! -horkantam fel, majd felkeltem az asztaltól és a pulthoz mentem.
-Várj, még Niallnek is kell kaját venni! -szólt utánam a száját törölgetve legjobb barátom, mikor elsétáltam a széke mögött.
-Már megvan! -emeltem a magasban az előbb beszerzett két darab szendvicset. Vigyorogva ért utol.
-Szerinted megérkeztek már? -tettem fel a kérdést, ami már fúrta az oldalam. Fogalmam sincs, honnan ez a nagy aggódás, de valamiért zavart, hogy még nem hívott egyikünket sem.
-Harry, hidd el, hogy már rég ott vannak, csak elfelejtett hívni. Ismerem, tuti, hogy így van. -mosolygott rám. Hát rendben, ha ő mondja.- De ha zavar, hívd fel. -húzogatta a szemöldökét. Elkezdtem röhögni, közben a fejemet ráztam.
-Nem zavar, csak érdekelt. -zártam le, majd pár lépéssel beelőzve barátom, nyitottam be a stúdióba.
-Kösz haver, imádlak! -villantotta meg fogszabályzóját Niall, mikor oda dobtam neki a két becsomagolt szendvicset.
-Ez a minimum! -nevettem rá, majd a Paulhoz fordultam.- Hogy áll a dal?
-Lassan kész, már csak pár vágás, meg hasonlók. -mosolygott fel rám. Huh, ezt a pillanatot is meg kell jegyezni! Ritkán fordul elő, hogy ő néz fel ránk, és nem fordítva...
Pár óra múlva már az egész bagázs a közös házunkban ült és xbox-oztunk. Jó volt kiereszteni a gőzt. Louis és Niall játszottak versenyeztek egymással, Liam pedig Daniellel beszélgetett telefonon. Zayn a kezembe nyomott egy sört, mikor vissza sétált a konyhából, majd levágta magát Louis másik oldalára.
-Kösz haver! -néztem rá a közöttünk ülő fiú mögött. Zayn csak rám mosolygott és a levegőbe emelte az üvegét, utánozva a mozdulatot vigyorogtam rá, majd meghúztam az üveget.
-Hova szöksz szerelmem? -kiabált utánam Louis, mikor kivonultam a konyhába.
-A konyhába édesem! -kiabáltam túl a TV-ből üvöltő játékot röhögve. A telefonom csörgése zavart meg a hűtőben való kotorászásban. Villám sebességgel kaptam ki a farzsebemből a készüléket, meg sem nézve ki hív húztam át a zöld jelet a másik oldalra.
-Halo? -szóltam bele lelkesen.
-Szia kincsem! Most már tudunk beszél, ha gondolod. -szólt vissza anya hangja a készülékből. Fél óra beszélgetés után elköszöntünk egymástól, mosolyogva kortyoltam bele a sörömbe. Újr használatba vettem a telefonom és neki álltam üzenetet írni.
Feladó: Haroldkaaa;)xx
Címzett: Shopi:)xx
"Hello elveszett bogárka! Remélem épségben megérkeztetek!:) Nem hívlak, nem tudom, hogy most ott ahol vagy mennyi az idő. Érezd jól magad, írj ha tudsz! H xx"