Közérdekű közlemény! Jobb ha elolvasod...

Hiiiii babes!

Tudom, hogy elég régen jelentkeztem utoljára, amit sajnálok is. Sajnálom, hogy mindig azt  mondom, hogy "mostantól rendesen jönnek a részek blablablablablabla...". Sajnálom, de próbálom ilyenkor magamat is meggyőzni, hogy "igen, a következőt gyorsan össze hozom, és lesz is értelme!", de valahogy sosem bírom megírni.
Már jó ideje írom, és alig vannak olvasok, az elején azért nem panaszkodtam, mert tudom, hogy az elején elég mákosnak -és tehetséges írónak- kell lenni, hogy egyből +20 rendszeres olvasód legyen és részenként 10-20 komment. És ez, hogy alig kapok vissza jelzést, elvette a kedvem. Igazából már nem is írom olyan lelkesen a részeket, sőt...eléggé elment a kedvem ettől a blogtól!
Az elején egy csomót hibáztam, nem volt elég össze szedett a történet, nagyon elhúztam, még napestig sorolhatnám a hibákat, de legyen elég annyi, hogy nem vagyok ezzel az egésszel megelégedve amit csináltam. Ezért most hivatalosan is úgy döntöttem, ezt a blogom bejezem! Kész, vége, ennyi volt.
Sajnálom!
Tényleg sajnálom, hisz ez volt az első blogom és szerettem/szeretem, de már nincs meg bennem a lelkesedés iránta. Meg ötletem sincs, ami elég nagy probléma, ha már blogot írok.
Van két másik blog, amin szorgoskodom, de mivel idén elég durva évem lesz, a kosárlabda miatt, na meg persze a tanulás is fontos blablabla, ezért ott sem lesznek túl sűrűn részek, de próbálkozom, ahogy csak tudok! Itt volna az egyik; ez egy Hope nevű lányról szól, de a többit olvassátok el a blogon. KATT!
A másik pedig Juliette Frewen és Harry Styles gyerekkori barátságát írja le, az elején...Erre pedig ide KATT!
Még egyszer tényleg nagyon sajnálom, de így alakult. Ha ez a sztorim tetszett, kérlek olvass bele a másik kettőbe, azokat ígérem nem hagyom abba! Az más kérdés, hogy milyen gyakran lesznek részek...
I'm really sorry!! Love&Hug Szasza xx

20. Fejezet

Egy "kisebb" kihagyás után itt a következő rész. Sajnálom, hogy eddig várattalak vele titeket! Egy kifogásom van, de szerintem ezt minden korombeli tökéletesen megérti...NYÁR VAAAAAN!^^ Nem is húzom tovább, itt a kövi rész.:)
Jó olvasást bogyókák.:)xx
Love&Hug

 

Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet.
-WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ...-sikítva fordultam meg a karjai között, majd a nyakába vettem magam. Sírva, sikítva szorítottam ahogy csak bírtam. Ő csak nevetett kirohanásomon, de viszonozta az ölelést. Haja csiklandozta az arcom, de ez most a legkevésbé sem érdekelt.- Beck...-hüppögtem a nyakába, közben még szorítottam ölelésemen -már ha ezen még lehetett.
-Annyira hiányoztatok! -búgta fülembe, és simogatta hol a hajam, hol a hátam. Nem válaszoltam, hisz még jobban sírtam mint eddig, egy szót sem bírtam kipréselni magamból.- Na jól van, most már elég legyen, megfojtasz! -próbált elhúzódni tőlem nevetve.
-Meg is érdemelnéd! -motyogtam nyakába, viccelődés nélkül.- Utállak! Utállak! Érted, egyszerűen gyűlöllek! -kezdtem el csapkodni mellkasát. Most már nem sírtam, bőgtem. Mint a Niagara-vízesés, úgy folytak a könnyeim, miközben bátyám mellkasát csapkodtam. Most tört fel belőlem minden, úgy isten igazából. Az eddig visszatartott harag, ami csak gyűlt, mind egyes nap, most felszínre tört.- Cserben hagytál! Feltudod ezt fogni?! Gyűlöllek! -ordítottam. Szerintem még az erek is kidagadtak a nyakamon és a halántékomon. Hirtelen megragadta mindkét csuklóm, nem hagyta, hogy folytassam. Megfeszült állkapcsa, szemeibe könny szökött. Mereven bámult a szemembe, közben szorította a csuklóm.- Engedj el! Vedd le rólam a kezed! Utállak! -vergődtem szorításában.
-Beck? -hallottam meg a háta mögül Zoe bátortalan és félénk hangját.- Beck, te vagy az?! -sikított fel. Kirántottam kezeim az övéi közül és elléptem mellette. Ott állt az ajtóban mind a három lány. Zoe berohant és a neki háttal álló Beckre vetette magát. Én ezzel egy időben rohantam ki a szobából, majdnem fellökve az ajtóban álló két ledöbbent lány. Mit sem törődve velük rohantam le a lépcsőn, könnyeimet törölgetve rohantam végig a házon, hogy végre kiérjek a friss levegőre. Nem foglalkoztam az utánam kiabáló hangokkal, csak kirohantam a házból, ki a kapun -ami hangos csattanással jelezte, hogy távoztam-  egyenesen ki az utcára. Hallottam, hogy valaki jön utánam, de nem akartam senkivel sem beszélni. Nem akartam senkit a közelemben tudni. Fogtam magam és elindultam jobbra. Rohantam, ahogy csak tudtam, azt sem figyelve merre megyek. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy minél távolabb kerüljek attól az embertől. Attól az embertől, akiben csalódtam, aki cserben hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Megmerem kockáztatni, hogy nagyobbat csalódtam benne, mint apámban. Már vagy tíz perce csak sprinteltem, a tüdőm megálljt parancsolt, egyszerűen felmondta a szolgálatot és csak kapkodtam levegő után. Már a Balaton partján rohantam, arra se tudtam vissza emlékezni, hány kis utcán rohantam keresztül. Leültem egy padra a sétányon és csak figyeltem a hullámzó vizet, na meg persze az előttem elhaladó embereket. Had ne mondjam, szinte mindegyik megbámult, nem is igazán próbálta eltitkolni egyik sem, hogy engem néz. Közszemle tárgya lettem a sétányon, de leszartam. Pont nem tudott érdekelni. Csak ültem és néztem ki a fejemből, közben potyogtak a könnyeim. A légzésem már vissza állt -úgy ahogy- a normális tempóba, de a sírást még mindig nem bírtam abba hagyni. Tudjátok milyen érzés mikor az, akire a leginkább számítottatok, akibe kapaszkodtatok, hirtelen hátat fordít és a legnagyobb bajban lelép? Én tapasztaltam...És ráadásul a bátyám, pont az, akinek elvileg védenie kéne engem és Zoet egyaránt! Gyűlöltem és még most is teljes szívből haragszom rá, azért amit tett.
-Végre! Már mindenhol kerestelek! -vágódott le mellém unoka húgom, és átvetette karját a vállamon.
-Juhuu! Megtaláltál! -ujjongtam tetetett lelkesedéssel.
-Ennyire azért ne örülj, hogy velem vagy! -vágott egy fancsali pofát, majd arrébb húzódott, amivel sikeresen le is zuhant a padról. Hát igen, le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk!
-Istenem, de béna vagy! -csúsztam ki a pad széléig röhögve, majd kihajolva figyeltem ahogy fekszik a fűben csukott szemmel. Nem mozdult meg, csak egy nőies mozdulattal a magasba lendítette a mindenki által jól ismert ujjunkat. Még úgy egy percet fetrengett, utána elkezdett szenvedni, hogy feltudjon ülni.- Rád férne az edzés Izi, egy felülés kifog rajtad! -mondtam gúnyosan, közben beljebb csúsztam, hogy vissza tudjon ülni.
-Kösz, kérdésed! Semmi bajom, nem tört el semmim! Tényleg, ne aggódj! -pufogott, miközben leporolta magát. Csak egy angyali mosoly volt a válaszom, amit ő szemforgatással díjazott.
-Na de, nem azért jöttem, hogy itt mindenki előtt bemutassam a talajtorna tudásom...Öntsd ki a szíved a kicsi Izinek! -mondta mindentudó hangnemben. Újból átkarolt, és a fejemet a vállára húzta, ami elég hülyén sikerült, tekintve, hogy vagy másfél fejjel nagyobb vagyok nála. Tudtam, hogy a poénkodás mögött komolyan aggódik és tényleg érdekli, hogy mi történt. Egy rohadt nagy sóhaj után bele kezdtünk egy kis "lelki terápiába", amit mi már magas fokokra fejlesztettünk egymás között. Nagyon ritkán találkozunk, de olyankor
 minden percet kihasználunk. Mindig tudja mire gondolok, és ez fordítva is igaz. Mondhatni egy rugóra jár az agyunk. Néha már ijesztő tud lenni, de vicces is. Ő áll hozzám a legközelebb a  családból, sőt a barátok között is majdnem. Miután kifaggatott, minden Beckkel kapcsolatos dologról, kellemesebb témákra eveztünk, aztán körbe jártuk a partot.
-Dóri megfog minket ölni! -kuncogtam, majd a szívószálamat a számba véve kezdtem szürcsölgetni a több színben pompázó hókristályomat.
-Kuss legyen már! Ha meghallják, hogy megérkeztünk, tényleg kicsinál anyu. Pont ezért fogunk mi most kommandózni! -nézett hátra a válla felett, miközben előre görnyedve szenvedett a kapu kinyitásával, mivel kizártak minket.
-Stipi-stopp! Én vagyok 007-es ügynök! -kiáltottam fel halkan. Olyat egyáltalán lehet? Áhh mindegy, én még ezt is megtudom csinálni! Egy vállrándítással lezártam magamban a dolgot, és az eget csodáltam, amin már ott világítottak a csillagok.
-Oké, de akkor én vagyok 0069! -vágta rá a még mindig a zárral szutykolódó unoka húgom. Erre a ház előtt lévő árokba köptem az italom, majd a szám elé kaptam a kezem és így próbáltam vissza folytatni a feltörni készülő nevetésem.
-Hülye! -nevettem halkan, közben próbáltam minél halkabban becsukni magam mögött az idő közben kinyitott kaput.
-Mondták már...- tudta le egy váll rándítással. Fegyvert formált a kezéből, és a ház falának lapulva surrant végig, egészen a terasz lépcsőjéig. Én a jégkásámat szürcsölve simán végig sétáltam a kis macskaköves úton, és lépkedtem fel a lépcsőkön, majd megálltam az ajtó előtt.
-Tiszta a terep 0069-es ügynök? -kérdeztem röhögve az üveg ajtón keresztül kukucskáló Izitől. Néha komolyan elgondolkozom, hogy normális e, de mindig rájövök, hogy én is ugyan ilyen hülye vagyok.
-Azt hiszem igen 007-es...Kövessen! -nyitott be a házba, ahol teljes volt a sötétség. Egyenesen az emeltre vezető lépcsőhöz sétáltam, Izi pedig elkóválygott valamerre. Fent majdnem pofára estem, mikor egy az útban hagyott cipőben megbotlottam. Egy nagy dobbantás és halk káromkodás volt a reakcióm.
-Gratulálok, remélem össze is törted magad! -hallatszott egy röhögő, elfojtott hang, de ezt a köztünk lévő ajtóra fogtam.
 -Köszi James bácsi, én is szeretlek! -mondtam gúnyosan, közben egy óriási mosoly terült szét a fejemen. Hiányzott már James bácsi, a kedvességével együtt. Most már óvatosabban indultam meg a szobám felé, benyitottam, felkapcsoltam a villanyt és körbenéztem, hogy biztos egyedül vagyok e. Miután meggyőződtem róla, hogy csak én vagyok itt, becsuktam magam mögött az ajtót és előkotortam a bőröndömből a pizsamám. Semmi másra nem vágytam, csak, hogy befeküdhessek a pihe puha ágyikómba és álomra hajthassam a fejem. Majd holnap reggel letusolok. Átvedlettem a comb középig érő pizsi pólómba és bebújtam a takaró alá. Valami volt a takaró alatt, amit ki is bányásztam onnan. Egy Chicago Bulls-os plüss bika volt, mezbe öltöztetve és egy úgy szint plüss kosárlabdával a kezében. Nagyon cuki volt. Minden bizonnyal Becktől van. Nézegetettem még egy darabig a kis bikát, majd magamhoz szorítottam és próbáltam vissza nyelni a könnyeimet. Nagyon hiányzott Beck, és most, mikor újra itt van, én elbaszom egy ilyen hiszti rohammal. Istenem, hogy én mekkora egy hülye vagyok! Próbáltam elaludni, de nem ment. Folyton azon járt az eszem, hogy mi lesz holnap. Féltem, hogy Beck nem fog velem szóba állni, hogy megharagudott rám. Igaza van Izinek, ki kell élveznem amíg itt van, nem pedig duzzogással elcseszni. Holnap mindenképp beszélnem kell vele! A gondolkozásból a telefonom hangja szakított ki, jelezte, hogy jött egy sms-em. Az éjjeli szekrényemről elemelve, feloldottam a zárat, és megnyitottam az üzenetet. Már csak a feladó elolvasása után, mosoly jelent meg az arcomon, amit nem értettem miért, de nem is érdekelt. Vissza tettem a helyére a kis készüléket, majd felcsaptam a takarót és kisétáltam a szobából. Ügyelve arra, hogy semmibe ne essek hasra, elmentem a bátyám szobájáig, ahova kopogás nélkül nyitottam be. De senki nem volt itt. Az ágya üres volt, se párna, se takaró. Elmosolyodtam, mikor rájöttem mi folyik itt. Kiléptem a szobából, és gyors léptekkel közelítettem meg Zoe szobáját. Halkan benyitottam, bedugtam a fejem és azt láttam amire számítottam is. A húgom a bátyámhoz bújva aludta az igazak álmát. Oda lépkedtem az ágyhoz és Beck másik oldalára feküdtem. Én is oda bújtam hozzá, ő pedig átkarolt és szorosan magához húzott.
-Sajnálom! -mondta halkan, álmos hangján és egy puszit nyomott a hajamba. Nem mondtam semmit, csak Zoehoz hasonlóan, átöleltem a hasánál. Jó volt újra átölelni. Nagyon régen aludtunk már így utoljára. Talán Zoe már nem is emlékszik rá. Mosolyogva emlékeztem vissza rá, mikor régen így aludtunk el. Beck, mesét olvasott nekünk, mi pedig meg sem várva a végét, hozzá bújva aludtunk el. Aztán, mikor anyáék között tönkre ment minden, a néhány ilyen estéből, minden este lett. Beck volt aki megóvott minket a hangos vitáktól, ő volt az, aki elvitt minket otthonról, mikor anyáék ordítoztak egymással, mikor tányérokat törtek össze veszekedés közben. Minden nagyobb vitától ő próbált meg minket megóvni. Ő volt a mi védelmezőnk. Szorosabban öleltem, mikor ezek az emlékek is felszínre törtek. Szorosan össze zártam a szemem, és próbáltam kizárni őket a fejemből. Nem akarok rájuk emlékezni!  Éreztem, hogy Beck nyugtatólag simogatni kezdte a hátam, biztos túlzottan szorítottam. Lazítottam az ölelésen és a szép emlékekre koncentrálva, engem is elnyomott az álom.

Harry
Esküszöm, ha nem szállnak le rólam, kiugrom az ablakon! Hmm...Tuti beledöglenék. De még az is jobb lenne, mint ezt a seggfejt hallgatni!
-Megértetted Styles? -kérdezte előre hajolva, mélyen a szemembe nézve az előttem ülő managerünk. Hanyagul bólintottam egyet, mintha tudomásul vettem volna, hogy mit mondott.- Harry, komolyan kérdeztem! -csapott az asztalra.- Fogd már fel, hogy nincs több féktelen csajozás, flörtölés! Forgatnotok kell, még a szám sincs teljesen kész a stúdióban, és még ott van az Olimpia is! Megtiltom, hogy mással foglalkozz! -dőlt hátra a székében, kezeit össze kulcsolva hasánál. Erre egyből felkaptam a fejem. Ha eddig nem is figyeltem rá, most igen. Komolyan azt hiszi, hogy nem dolgozom ki a belemet is?! Oh, ezt a faszt!
-Hogy mi van?! Dave remélem tudsz róla, hogy azért vagy fizetve, hogy intézd a   koncerteket, a pénz ügyeket és a karrierünk! A magán életünkbe nincs bele szólásod! -álltam fel és néztem farkas szemet azzal a gyökérrel.
-A karrieretekhez az is kell, hogy tisztában legyek azzal, mikor mit csináltak, ergo, a magánéletetekkel. -mondta kioktató hangnemben.- És ahhoz, hogy ne legyen galiba, azt kell csinálnod, amit én mondok! Semmi csajozás és féktelen bulizás, különben... -hagyta félbe a mondatot. Most komolyan azt hiszi megfélemlített? Háh...Faszfej.
-Különben, mi? -kérdeztem nevetve. Nem hagyom, hogy bábú ként irányítson minket! Már épp eleget szenvedtünk az irányítása alatt.- Először Niallt, most meg engem fenyegetsz?! Emlékezz, hogy nem rég mekkora port kavartál saját magadnak! Nem fogom hagyni, hogy engem, vagy a többieket irányítsd! Az életünkbe nincs beleszólásod! -zártam le a beszélgetést, háta fordítva elindultam az ajtó felé.
-Ezzel még nincs vége Styles! Rajtad tartom a szemem! -szólt utánam, én csak hátra intettem egyet, "azt csinálsz amit akarsz" stílusban, majd kilépve az iroda ajtaján, erőteljesen magam után rántottam az ajtót. A nagy csattanásra a recepciós csaj megugrott, kiejtve a körömreszelőt a kezéből.
-Viszlát Mr. Styles! -kiáltott utánam, mint ha egy rajongó lenne, aki most lát először élőben. Mindig elbeszélgetek vele, és mindig rájövök, hogy esze az nincs, de a csinos kis pofijával elég sok mindent el tud érni. Most viszont nincs hozzá hangulatom, úgyhogy intettem neki egyet, köszönés képp, majd kilökve az üvegajtót távoztam az management szintjéről. Kirántottam a zsebemből a telefonom, már nem is néztem mit nyomok, csak automatikusan mozogtak az ujjaim a képernyő felett.
-Az interjú után egyből iderángatnak, azt se tudtam, mikor, merre, hány óra. Oké, tényleg elbasztam. Nem kellett volna az interjú előtti estén kiütnöm magam, de fenn voltam, sőt még az interjún is szerepeltem, nem csináltam semmi hülyeséget, a szokásoson kívül! Itt meg letámad az a paraszt, hogy még is, hogy képzelem, hogy merem élni a saját életem! -hadartam üvöltve, közben bepattantam a kocsimba.
-Nyugodj le kincsem! -szólalt meg lágy hangon, ami régen is mindig megnyugtatott.  Lehunyt szemekkel dőltem hátra az ülésben, és vettem pár mély levegőt -ami szerintem inkább hasonlított fújtatásra.- Louis ott van a közeledben?
-Nem, nincs. Elmentek a fiúkkal a stúdióba, az interjú után. -motyogtam az orrnyergemet, masszírozva. Istenem, hogy tud ennyire felidegesíteni Dave?!
-Figyelj, Harry! Épp munkában vagyok, és vissza kell mennem. Menj és beszélj Louissal! Sajnálom kincsem, este beszélünk, ígérem! -hallottam a hangján, hogy tényleg sajnálja.
-Rendben, megértem. Semmi gond!
-Jól van. Szia kincsem! -nem láttam, de tudtam, hogy mosolygott.
-Szia. Szeretlek anya! -motyogtam, de a végére már kis mosoly kúszott az arcomra.
-Én is téged Harry! -mondta kedvesen, majd bontotta a vonalat.
Egy fél órás autókázás után végre megérkeztem a stúdió épületéhez, ami előtt nem láttam egy rajongót sem. Úgy tűnik még nem nyomozták ki, hogy itt vagyunk. Esküszöm, jobbak mint az FBI!
-Boo Beaaaar! -üvöltöttem el magam, mikor benyitottam a stúdióba. Mindenki felém kapta a fejét. Zayn volt a kivétel, aki az üveg másik oldalán állt, fejhallgatóval a fején és énekelt. Úgy tűnik ő nem hallotta meg, hogy megjöttem. A fal mellett lévő kanapén ülő Niall és Liam, ijedten kapták felém a tekintetüket. Louist a keverő pultnak támaszkodva találtam meg, Paullal beszélgetett, aki egy forgó székben ült. Mikor meghallotta a nevét, felém fordult és kíváncsi tekintettel méregetett.
-Mi a baj Bongyi? -jött közelebb, két kezét a vállamra rakta és a szememet fürkészte.
-Egyszer esküszöm, hogy felrúgom azt a szemétládát! -mondtam újra dühöngve. Az a nyugalom, amit össze kapartam, az anyával folytatott pár mondatos beszélgetés után, már nyoma sem volt. Újra elöntött a düh, legszívesebben bele vágtam volna egyet a falba, de nem akartam, hogy Paul állítson le. Louis válla felett átnézve láttam, hogy már készül, hogy idejöjjön és volt egy olyan érzésem, az nekem fájna jobban.
-Már megint mi a baja? -kérdezte Louis fáradtan. Nem kellett többet mondanom, ő is tudta, hogy kiről van szó, épp úgy, mint a helységben helyet foglaló többi banda tag és Paul is. Már ők is unják, hogy folyton dirigál és át akarja venni az irányítást az életünk felett.- Gyere, kapjunk be valamit a büfében! -karolta át a vállam Louis, és kezdett az ajtó felé vezetni.
-Hozzatok már nekem is valamit, légyszi! -kiabált utánunk a szöszi.
-Neked is van lábad, nem? -kérdeztem ingerülten, vissza se fordulva.
-Meglesz! -kiabált vissza a mellettem haladó fiú.- Ne legyél már ekkora paraszt! Nem ránk vagy mérges... -szólt rám. Megrántottam a vállam, és zsebre dugott kezekkel haladtam előre, egészen a büféig. Ott levágtam magam az egyik asztalhoz, Louis pedig elment venni valami ehetőt.
-Kösz. -motyogtam az orrom alatt, mikor a kezembe nyomott egy üveg vizet.
-Nincs mit. Most pedig mesélj! -könyökölt az asztalra, majd neki állt elpusztítani a szendvicsét. Én közben elmondta neki, mi volt Davenél.
-Utálom ezt az embert! -mondta tele szájjal, és egy nagyot kortyolt a kólájából.
-Ohh, nem vagy vele egyedül! -horkantam fel, majd felkeltem az asztaltól és a pulthoz mentem.
-Várj, még Niallnek is kell kaját venni! -szólt utánam a száját törölgetve legjobb barátom, mikor elsétáltam a széke mögött.
-Már megvan! -emeltem a magasban az előbb beszerzett két darab szendvicset. Vigyorogva ért utol.
-Szerinted megérkeztek már? -tettem fel a kérdést, ami már fúrta az oldalam. Fogalmam sincs, honnan ez a nagy aggódás, de valamiért zavart, hogy még nem hívott egyikünket sem.
-Harry, hidd el, hogy már rég ott vannak, csak elfelejtett hívni. Ismerem, tuti, hogy így van. -mosolygott rám. Hát rendben, ha ő mondja.- De ha zavar, hívd fel. -húzogatta a szemöldökét. Elkezdtem röhögni, közben a fejemet ráztam.
-Nem zavar, csak érdekelt. -zártam le, majd pár lépéssel beelőzve barátom, nyitottam be a stúdióba.
-Kösz haver, imádlak! -villantotta meg fogszabályzóját Niall, mikor oda dobtam neki a két becsomagolt szendvicset.
-Ez a minimum! -nevettem rá, majd a Paulhoz fordultam.- Hogy áll a dal?
-Lassan kész, már csak pár vágás, meg hasonlók. -mosolygott fel rám. Huh, ezt a pillanatot is meg kell jegyezni! Ritkán fordul elő, hogy ő néz fel ránk, és nem fordítva...
Pár óra múlva már az egész bagázs a közös házunkban ült és xbox-oztunk. Jó volt kiereszteni a gőzt. Louis és Niall játszottak versenyeztek egymással, Liam pedig Daniellel beszélgetett telefonon. Zayn a kezembe nyomott egy sört, mikor vissza sétált a konyhából, majd levágta magát Louis másik oldalára.
-Kösz haver! -néztem rá a közöttünk ülő fiú mögött. Zayn csak rám mosolygott és a levegőbe emelte az üvegét, utánozva a mozdulatot vigyorogtam rá, majd meghúztam az üveget.
-Hova szöksz szerelmem? -kiabált utánam Louis, mikor kivonultam a konyhába.
-A konyhába édesem! -kiabáltam túl a TV-ből üvöltő játékot röhögve. A telefonom csörgése zavart meg a hűtőben való kotorászásban. Villám sebességgel kaptam ki a farzsebemből a készüléket, meg sem nézve ki hív húztam át a zöld jelet a másik oldalra.
-Halo? -szóltam bele lelkesen.
-Szia kincsem! Most már tudunk beszél, ha gondolod. -szólt vissza anya hangja a készülékből. Fél óra beszélgetés után elköszöntünk egymástól, mosolyogva kortyoltam bele a sörömbe. Újr használatba vettem a telefonom és neki álltam üzenetet írni.
Feladó: Haroldkaaa;)xx
Címzett: Shopi:)xx
"Hello elveszett bogárka! Remélem épségben megérkeztetek!:) Nem hívlak, nem tudom, hogy most ott ahol vagy mennyi az idő. Érezd jól magad, írj ha tudsz! H xx"

19. Fejezet

 

 -Egy mondat, amivel jellemeznéd magad? -tette fel, vagy a századik kérdését azóta, amióta átültem -nagyjából tíz perce. Átültem mellé, mivel a mellette lévő két hely üres volt és még is csak kényelmesebb úgy beszélgetni, hogy nem kell folyton félbeszakítani a mondatot, mert valaki elmegy köztetek. Átvackoltam mellé, a hátam az ablaknak vetettem, majd a lábam félig kinyújtottam, így elfoglaltam a köztünk lévő egy ülést is.
-Aki nem ismer azt hiszi hülye vagyok...Aki ismer, az tudja. -mondtam kis gondolkozás után. Fogalmam sincs mit mondhattam volna, ezért az első olyan mondatot vágtam rá, ami eszembe jutott.
 -Kifejtenéd? -kérdezte nevetve. Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam mikor Jules a fejemhez vágta ezt a mondatot.
-Ennek a mondatnak külön története van...-kuncogtam, majd bele kezdtem a kis történetbe.- Úgy két évvel ezelőtt, három újoncot kellett körbe vezetnünk az iskolában Julesal, a legjobb barátommal. Ezzel nem is volt semmi gond, csakhogy nem tudtunk vissza menni, mikor körbe vezettük őket az udvaron. Rángattam az ajtót, de nem nyílt ki. Már folyt az óra, így senki nem volt a folyosón, aki segíthetett volna rajtunk. Így fogtam magam és futni kezdtem az egyik, közvetlen az iskola fala mellett kinőtt fa felé. Úgy öt percet küszködtem mire felmásztam rá, majd az egyik ágon végig kúszva, az enyhe kifejezés, hogy halál félelmem volt 3m-rel a föld felett...
-Most több mint 3 kilométerrel vagy felette! -vágott a mondókámba, kihangsúlyozva a kilométer szót.- Nem tűnsz úgy, mint akinek halál félelme van. -nevetett fel.
-Jogos...De a kettő azért még se ugyan az! Ott egy fa ágán hasaltam, itt meg egy gépen ülök, aminek kicsi az esélye, hogy olyan könnyedén lezuhanhat, mint én arról a fa ágról. -mondtam mosolyogva. Gondolkodó fejet vágott, majd heves bólogatásba kezdett, jelezve, hogy igazam van, és folytassam a történetet.-Na, hol is tartottam? Ja, igen...Végig kúsztam a faágon, majd bekopogtam az első emeleten lévő osztály ablakán. Szegény Mrs. Winson tanárnő, majd szívrohamot kapott, mikor meglátott egy fa ágán hasalva, vigyorogva integetni. A diákok persze az első sokk után, dőltek a röhögéstől. Mrs. Winson egyből kinyitotta az ablakot, hogy segítsen valahogy, még mielőtt lezuhanok. Mivel az ág vége már nem volt olyan vastag, ezért nem bírt el és leszakadt. Még pont át tudtam ugrani az ablak párkányra, de elvesztettem az egyensúlyom és lezuhantam egyenesen a fal és a fa közötti kis bokorra. Még szerencse, hogy ott volt. Tuti ott múlok ki, ha nincs az a kis bokrocska! -kacarásztam.
-Jézusom! Te nem vagy normális!
-Mondták már páran...De itt még nincs vége! A poén az egészben, hogy mikor pár másodperces eszmélet vesztés után magamhoz tértem, Jules kiszedett a bokorból, majd ahelyett, hogy lerakott volna, becipelt az iskolába...
-De nem úgy volt, hogy zárva van az ajtó? -értetlenkedett. Jogosan, hisz eddig azt mondtam...
-Hát...Én azt hittem, hogy zárva van. Igazából csak tolnom kellett volna ahelyett, hogy rángatom. -vakartam meg a tarkóm kicsit zavartan. Erre csak egy jóízű nevetés volt a válasza. Nekem se kellett több, én is jót röhögtem magamon.- Ez a története annak, hogy miért is lett hozzá vágva a fejemhez ez a mondat. -mosolyodtam el.
-Amúgy...-próbált meg beszélni, mikor lenyugodott, de még mindig lehetett hallani, hogy nem egészen normális a légzése.- Nem lett volna egyszerűbb, ha az alsó szinten kopogsz be? -tett fel egy igen csak jogos, és logikus kérdést.
-De, de az úgy túl logikus, meg egyszerű...-húztam a szám egy vállrándítással vegyítve, erre megint nevetett.- Na és te mivel jellemeznéd magad? -kérdeztem kedvesen, közben oldalra tekintettem és kiszúrtam, hogy most szolgálják fel a kaját.
-Hát...Talán...Talán, az örök gyerek kifejezés jellemez leginkább! -mondta kisebb gondolkozás után. Rámosolyogtam, hisz nem ismerem túl régóta, sőt, még azt se mondanám, hogy ismerem, de a kék szemében lévő gyermeteg csillogás és az a boldogság, és laza nemtörődömség, ami sugárzott róla, igazolta, hogy ez tényleg tökéletesen passzolt rá.- Meg lételemem a kosárlabda! -mosolygott rám, miközben lerakták elé a kaját. Erre persze egyből felkaptam a fejem.
-Kosarazol? -kérdeztem döbbenten.- Köszönöm! -mosolyogtam fel a stewardess, mikor elém is lerakta a műanyag tálcát, egy kedves mosolyt eresztett el, majd tovább tolta a kis kocsit.
-Igen, mert? -kérdezte Marci teleszájjal. Magamban nevettem kicsit a látványon, de nem adtam neki hangot.
-Csak mert én is. -mosolyogtam rá, mire kikerekedtek a szemei.- Azért a szád csukd be, még kiesik ami benne van! -nevettem rá. Színpadiasan feltolta az állát, majd miután lenyelte a falatot, újra beszédbe kezdett.
-Mióta?
-Pontosan nem emlékszem, úgy hat hét éves lehettem mikor a bátyám elkezdett tanítgatni engem meg Julest. Aztán elkezdtem rendes edzésre járni. Te? -kérdeztem mosolyogva.
-Én négy éves koromban kezdtem el. -mondta két falat között, nekem pedig leesett az állam.
-Az szép...-motyogtam még mindig csodálkozva. Levettem a két lábam az ülésről, majd normális pózba vágva magam, neki láttam én is kajának csúfolt valaminek.
-Te..-böktem oldalba a mellettem ülő srácot.
-Hmm? -kapta rám kérdő tekintetét, közben rágta a szájában lévő falatot.
-Szerintem ez mindjárt elmászik...-fintorogtam undorodva, közben bökdöstem a műanyag villámmal az előttem lévő ételt, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehetett. Közelebb hajoltam, hogy megszagoljam, hátha abból kiderül valami, de az a szag, amit árasztott se sejtetett jót magáról.- Neked kell? Nem vagyok éhes...-ajánlottam fel az én adagom is a srácnak, aki már majdnem végzett a sajátjával. Nem tudom felfogni, hogy-hogy képes megenni ezt a valamit?!
-Kösz! -vette el előlem a tálcám. A hideg futkosott a hátamon, ahogy neki esett az én maradékomnak is.Vissza tettem a lábaim, majd jobb oldalra fordítottam a fejem és felhőket kezdtem el kémlelni, amik között átsuhantunk. Eszméletlenül gyönyörű látványt nyújtanak! Imádok repülni! A gyönyörködésből egy hang zökkentett ki.
-Hé! Minden oké? -rázta meg valaki a térdem. Ijedten kaptam oda a tekintetem. Egy aggódó, tengerkék szempárral találtam szembe magam.
-Ühüm, persze...-mosolyogtam rá, nyugtatásképp.- Csak elbambultam.
Újabb nagy csevej vette kezdetét, amelyben kiderült, hogy mindkettőnknek a Chicago Bulls a kedvenc csapata az NBA-ben. Van két bátya, akik profi szinten űzik az imádott sportunkat és ebből is élnek meg. Hogy igazából Magyar, és azért tartózkodott szeretett hazámban, mert két hétig az unoka tesónál volt látogatóban.
-Tudtam! Úgy tudtam, hogy nem vagy Angol! -kiáltottam fel. Kaptam pár szúrós pillantást az előttünk és mögöttünk ülő idősebb hölgyektől és uraktól, de nem nagyon zavart. Bájos mosolyt varázsoltam az arcomra, majd integettem nekik kicsit. Erre csak az orruk alatt motyogva vissza fordultak. Marci röhögve figyelte a jelenetet.
-Ennyire hallatszik az akcentusom? -nézett rám.
-Annyira nem, de egy angol azért felfigyel rá. -mosolyogtam rá, amit viszonzott. A beszélgetésünket az szakította meg, hogy Zoe beszélni, majd sírni és sikítani kezdett álmában. Ijedten másztam keresztül szegény gyereken, hogy minél előbb a húgomhoz érjek. Kisimítottam egy tincset az arcából, majd letöröltem a könnycseppeket. Halkan motyogtam a fülébe, hogy ébredjen fel és nyugodjon meg.
-Nincs semmi baj! -mondtam mikor kinyitotta a szemét. Pityeregve vetette magát a nyakamba és szorosan kapaszkodott belém. Éreztem, ahogy a kölcsönkapott ing átázik a sós cseppektől. Magamhoz szorítottam, majd óvatosan felkeltem, hogy még véletlenül se ejtsem le, vagy botoljak meg miközben vissza mentem Marci mellé. Udvariasan felkelt, hogy könnyebben vissza tudjak ülni, majd ő is helyet foglalt a helyén. Én a még mindig pityergő Zoeval az ölemben vettem fel azt a pózt, amiben ébredése előtt voltam. A mellkasomra dőlve ölelt tovább, amíg simogattam hátát és kérdezgettem, hogy mi a baj. Marci megrázta a térdem, mire felkaptam rá a tekintetem. Elmutogatta, hogy elmegy a mosdóba, mire mosolyogva bólintottam.
-Mi a baj Zo? -tettem fel vagy századszorra a kérdést. Az ing gombjait babráló húgom felemelte rám kisírt szemeit és remegő ajkakkal kezdett dadogni.
-Azt álmodtam, hogy lezuhantunk...Nagyon félelmetes volt! -kezdett újra sírásba, mire én megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Dúdolgattam, simogattam a hátát, egészen addig, amíg az egyenletes szuszogására nem lettem figyelmes. Elaludt. Mosolyogva nyomtam egy apró puszit a feje búbjára, majd oldalra fordítottam a fejem és újra a felhőket kezdtem csodálni.
-Vissza aludt? -zavart meg egy suttogó hang. Mosolyogva nézte az öleben pihenő törpét. Megsimogatta a kezét majd rám emelte a tekintetét.
-Ezt neked hoztam! Gondoltam éhes vagy. -nyújtott felém egy szendvicset.
-Köszönöm! -fogadtam el, figyelve arra, hogy nagyon ne mozogjak, megettem. Újra beszélgetni kezdtünk, csak most sokkal halkabban. Újabb infókat tudtam meg, mint például, hogy ők is Balatonon laknak, nem is olyan messze James bácsiéktól, meg ő is szívesen használja a Twittert, amint megtudta, hogy nekem is van, egyből be is követett.
-Kérem utasainkat, csatolják be öveiket! Hamarosan leszállunk! -szólt a hangosbemondó. Marci segítségével Zoet beültettük a köztünk lévő ülésbe és becsatoltunk, majd magunkat is. Negyed órával később már a húgommal az egyik kezemben, a másikban pedig a kézi poggyászommal sétáltunk ki a budapesti repülőtér egyik termináljából.
-Biztos, hogy ne segítsek?
-Századjára sem fogok mást mondani mint legelőször! -mondtam már kicsit idegesen. Mióta elhagytuk a gépet, folyton átakar venni valamit, hogy segítsen.
-Na jó, akkor azt mond meg, hogy hogy néz ki a bőröndötök. -dobta le a válláról a sporttáskáját, ami hangos puffanással ért földet. Miután elmagyaráztam neki, hogy egy kisebb, piros, fekete pöttyökkel ellátott bőröndöt kell keresnie, plusz még egy narancssárgát meg egy kéket, ő elment megszerezni a csomagjaink, én pedig felvéve az ő táskáját is, megindultam egy kisebb büfé felé. Bent lepakoltam a két táskát az egyik asztalhoz, majd a pult felé igyekeztem.
-Szervusz! Mit adhatok? -kérdezte kedvesen a harmincas éveiben járó, rövidre vágott szőke hajú nő.  Furcsa volt, hogy magyarul beszélnek, de próbáltam átállni rá, hisz az elkövetkezendő pár napban mindenki így fog velem kommunikálni.
-Jó napot! Két colat kérnék szépen, meg egy ásványvizet! -mosolyogtam rá. Vissza küldött az asztalunkhoz, hogy ne kelljen Zoeval ácsorognom, majd kihozza. Kifizettem az üdítőket, majd a betoppanó Marci kezébe nyomtam az egyik cukros löttyöt.
-Kösz! -motyogta majd egy húzásra lehúzta a felét. Zo is felébredt, és egyből ki is könyörgött magának egy csokit, amit a pult mögötti polcon szúrt ki. Elbúcsúztunk Marcitól, mert ő még várt egy kicsit, mert még nem értek ide a szülei. A lelkemre kötötte, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, majd a kis törpével megfogtuk a csomagjainkat és a kijárat felé indultunk.
-Sophiiiii, Zoeeeee! -sikított egy ismerős hang. Az irányába fordultunk, és a vadul kapálózó rokonságot pillantottuk meg.
Pár másodperc múlva, már mindkét unoka tesóm a nyakamba ugorva ölelgetett. Azt se tudtam merre figyeljek, mindkettő egyszerre sikítozott a fülembe. A pár perces ölelés után James bácsi és Dóri is egy öleléssel üdvözölt. Össze szedtük a bőröndjeink, majd a kint parkoló kocsi felé vettük az irányt. Pár óra kocsikázás után, már meg is érkeztünk Balatonfűzfőre. James bácsi többször is sejtelmesen nézett rám és Zoera a vissza pillantó tükörből, meg egész úton mindenki furcsa volt. Mintha titkolnának valamit.
-Pakoljatok le a szobáitokban, utána pedig a kertben találkozunk! -szólt utánunk bácsikám, miközben lecsapta a csomagtartó ajtaját. Berontottunk a házba, az emeletig meg sem állva. Sam és Izi, Zoeval ment, hogy segítsenek neki kipakolni, én meg egyedül csörtettem be a szobámba. Az ajtómon lévő parafatábla, amin gyerek írással az én nevem volt kitűzve, különböző rajzokkal és fényképekkel, megmosolyogtatott. Olyan érzés volt belépni a szobába, mintha otthon lennék. Ledobtam a szoba közepén a két bőröndöm. Időm se volt másra, mert valaki hátulról befogta a szemem.
-Na ki vagyok? -duruzsolta a fülemben az igen csak ismerős és vidám férfi hang.

Új oldal

Heyhooo embik!:) Csináltam egy plusz oldalt, ahol megtaláltok minden új szereplőt! Folyamatosan frissítem, minden új szereplő érkezésével. Oldalt található meg a cím, amire rákattintva megtaláljátok az oldalt. De most ide is belinkelem.:) Katt.:)
U.i.: a következő részt jövő héten hozom!:)
love ya xx

18/2. Fejezet

Haliii.:) Tudom, hogy előbbre ígértem, de így jött össze. Sajnálom!!:( Próbáltam minél hosszabbra írni, ami szerintem sikerült is, de kicsit lapos lett. Azért remélem elnyeri a tetszésetek!:) Komikat hagyjatok magatok után!:)
Love ya xx

Az út jó hangulatban telt, végig nevettük az egészet, vagy épp énekeltünk -én persze csak halkan, hisz tisztában vagyok vele, hogy milyen hanggal vagyok megáldva. Harry végig hátra felé fordult az anyós ülésen és úgy figyelte, hogy mit művelünk. Akkor nevettem a legjobban, mikor Niall elkezdett telefonozni, Zayn meg kikapta a kezéből és átdobta a vele szemben -azaz mellettem- ülő Liamnak. Majd egymásnak dobálták a készüléket. Niall meg közben kapálózott össze vissza, hogy elkapja a telefont. Néha fejbe vágta Zaynt a nagy kapálózásban. Ebből a helyzetből egy kisebb közelharc alakult ki a két srác között, aminek következtében leborultak az ülésről és a lábunk előtt gyűrték egymást a kis helyen. Mikor kifulladva egymásra dőltek, Liammel szinte egyszerre tettük fel  a lábunkat a hátukra. Össze néztünk és elkezdtünk nevetni. Újabb össze hangolt mozdulattal tettük keresztbe a lábunk rajtuk és kicsit lejjebb csúsztunk az ülésen, hogy kényelembe helyezzük magunkat.
-Öhmm...Skacok örülök, hogy kényelmesen vagytok meg minden, de vegyétek már le rólam a lábatok! -szólalt fel Niall és elkezdett ficánkolni a lábunk alatt. Liam csak csukott szemmel vissza nyomta a földre a felkelni készülő gyereket, aki vissza esett az alatta elterülő Zaynre. Hangos nyögéssel jelezte, hogy nem volt épp kellemes érzés az ír gyerek rátehénkedése. Így tettük meg az utat egészen a gyors étteremig, ahol Tommo leparkolt, majd kipattant a kisbuszból és kinyitotta az ajtónkat.
-Ti még is mi a francot csináltok?! -kérdezte elkerekedett szemekkel, mikor felmérte a helyzetet. Majd elkezdett röhögni.
-Öööh...-újra össze néztünk Liammel- Semmit! -vágtuk rá egyszerre, majd Tommot félre lökve, kipattantunk a buszból a két szerencsétlent ott hagyva.
Reggel Zoe ébresztett. Az ágyamon ugrált, pontosabban a két lábam között, néha meg rajtam. Nem egy kellemes ébresztés, de kárpótol a tudat, hogy ma találkozok a két imádott unoka tesómmal és James bácsival meg Dórival -a feleségével.
-Na jó, elég! -morogtam párnámba, majd szépen lassan átfordultam a hátamra. Zo levágódott az ágyamra, mivel kirugtam a lábát. Nevetve kelt ki mellőlem és az ágy mellé állva, újra visításba kezdett.
-Ma megyünk! Ma megyünk! Ma megyüüüüüünk! -a fejemre húztam a takarót.- Naaaaa, kelj már feeeeel! -rángatta az anyagot a fejem felett.
-Oke, oke, fent vagyok, csak menj már ki! -mondtam nevetve. Lehúztam a takarót, majd hugicámra néztem.
-Oke. -rikkantotta mosolyogva, majd egy puszit nyomott az arcomra és kifutott a szobámból. Mosolyogva néztem utána. Elő kotortam a párnám alól a telefonom, hogy megtudjam mennyi az idő. 8:00. Ahhhhj...Miért kell ennek a kis majomnak ilyen korán fent lennie?! Vissza dőltem a párnámra, de ebben a pillanatban, valami nagy zajjal leborult -gondolom- a lépcsőről, közben Zoe sikítását hallottam. Riadtan lőttem ki az ágyból és rohantam a lépcső felé. A tetején megálltam, hogy felmérjem a terepet. Zoe a lépcső aljában volt elterülve.
-Jézusom, Zoe! Jól vagy? -kezdtem el rohanni lefele. Mikor leértem,  óvatosan felültettem. Sírt, de nagyon. Figyelve arra, hogy ne fájjon neki, megnéztem, hogy nem tört e el semmije, vagy hogy vérzik e valahol. A könyökét és a fejét kicsit beütötte, de semmi komoly.
-Jaaaaj, na gyere ide! -néztem rá sajnálkozva. Szegényemnek nagyon fájhat. Letöröltem az arcáról a könnyeket, majd lassan felemeltem. Felálltam és a konyha felé vettem az irányt.
Felültettem a pultra, a fagyasztóból kivettem pár jeget, azokat beletekertem egy konyharuhába, majd vissza sétáltam Zoehoz. Mikor a homlokárhoz raktam a hideg anyagot, felsikkantott. Fél kézzel átölelve mellkasomhoz szorítottam és simogatni kezdtem a hátát. Pár percet lehettünk így, mikor hallottam, hogy a sírást felváltotta a szipogás. Mosolyogva toltam el magamtól, majd levettem a fejéről a jeget.
-Lett egy kisebb búbocska, de talán ezt még túléled. -mosolyogtam le rá, mire picit felnevetett.- Ezt még tartsd itt egy kicsit! -utasítottam, majd átadtam neki a konyharuhát. Egy zsepivel tértem vissza, amit oda is adtam neki, hogy fújja ki az orrát. Elvettem tőle a konyharuhát, amit a csapba dobtam -majd később elintézem címszó alatt. Újból felkaptam Zoet, ő a nyakam köré kulcsolta karjait és szorosan hozzám bújt. Egy puszit adtam a feje búbjára, közben a szobám felé vettem az irányt. Leraktam az ágyamra, kinyitottam az ablakot, hogy egy kis friss levegő is jöjjön be a szobába majd befeküdtem hugicám mellé.
-Még mindig fáj? -kérdeztem, miközben az oldalamra fordulva szorítottam magamhoz. Éreztem ahogy bólogat. Simogattam a hátát és közben azon gondolkoztam, hogy tudnám kicsit jobb kedvre deríteni. Hirtelen eszembe jutott, hogy engem mikor kicsi voltam mivel vidítottak fel. Elkezdtem Zoe háta mögött tapogatózni, mire ő elhúzódott tőlem, hogy megtudja mit csinálok.
-Egy pillanat! -mosolyogtam le rá. Megtaláltam a telefonom, a kijelzőn a 8:20 villogott. Tuti elfelejtette mit ígért, úgyhogy még fel is keltem. Hát ez király! Kezdtem el magamban vigyorogni. Tárcsáztam a számot, amit jó pár csörgés után felvettek.
-Hmmm? -szólt bele egy álmos hang.
-Jó reggelt Mr. Tomlinson! A Goldwin rezidenciáról keresik! Egy sérült kislánynak van szüksége a barmok királyára, hogy egy kicsit felvidítsa! -mosolyogtam bele a telefonba. Hallottam ahogy mozgolódik az ágyában, majd mikor abba hagyta mozgolódást beleszólt a telefonba.
-Pukkancs húzzál te a tudod hová... -motyogta a telefonba. Szerintem nem, hogy a bolygót, de még az univerzumot se tudja behatárolni, hogy hol van. Belenevettem a telefonba, amit egy morgással díjazott.- Minek köszönhetem ezt a kellemes és sértés mentes ébresztést? -már kicsit éberebb volt a hangja.
-Már mondtam! Egy sérült kislánynak van rád szüksége...-miközben beszéltem újra simogatni kezdtem Zo hátát.
-Öhhm...Mi? -kérdezte össze zavarodva. Vártam kicsit, hogy eszébe jusson, hogy régen mikor eltörtem a karom vagy bármi másom törtem el vagy zúztam össze, általában Tommot hívták fel nekem, hogy vidítson fel.-Jaaaaaj...Nem gondolod, hogy már kinőttél a kislány kategóriából? -hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Hülye! -röhögtem fel- Nem engem kell felvidítani, hanem Zoet!
-Jézusom! Jól van? -hirtelen ijedt lett a hangja.
-Persze, csak majdnem kitörte a nyakát a lépcsőn lefele. Kicsit beverte a fejét, meg a könyökét, de túlélte!
-Na adj át neki! -mondta kedvesen. Oldalba böktem a kis törpét, aki ijedten kapta fel a fejét. Oda adtam neki a telóm és egyből nagy csevejbe kezdtek. Egyből mosolyogni kezdett. Én fogtam magam és kisétáltam a szobából. Mivel kezdtem éhes lenni, lekocogtam a konyhába és csináltam magamnak egy tál gabonapelyhet. Zoenak egy szendvicset, hogy ő még is csak valami táplálóbbat egyen. Megkajáltam, letusoltam és össze fogtam a hajam, majd egy szál törölközőben be csámpáztam a szobámba, ahol Zoe még mindig nagyban telefonált.
-Nem akarok ünneprontó lenni, de ugye tudjátok, hogy nem ingyen beszéltek? -kérdeztem hangosabban, hogy Tommo is hallja a vonal másik végén.
-Sophi, hogy kell kihangosítani? -kérdezte Zo, miközben a telefont forgatta a kezében, hogy rájöjjön. Elnevettem magam, majd segítettem neki.
-Ne aggódj, nem te fizeted! -hallatszott Louis gúnyos hangja.
-Haha...De anya engem öl meg! -mosolyogtam fancsalin.
-Adná az ég...-nem látom, de tudom, hogy a plafonra tekintett, mintha a fentiekhez fohászkodna.- Amúgy meg már az én számlám nő, mert lerakattam Zoeval és vissza hívtam.
-Ja, ez esetben köszi! -felálltam az ágyról, amire idő közben leültem hugom mellé és a gardróbom felé vettem az irányt.- Ugye emlékszel még rá, hogy mit ígértél tegnap? -szóltam vissza.
-Ööhm...Mit is? -kérdezte röhögve.
-Nem úszod meg Tomlinson! Most már neked kell kivinned minket a reptérre! -kiabáltam ki nevetve.
-Louis visz ki minket?! -sikított fel Zoe.
-Uhg...Tényleg. Hát úgy tűnik igen, én. -mondta Tommo.- Akkor lányok én lépek is, mert nem fogok oda érni hozzátok időben. Pápáááááááá! -vissza kiabáltunk, de szerintem már kinyomta. Össze válogattam, hogy mit veszek fel és vissza mentem Zoehoz. Felhúztam a szürke és narancssárga csíkokkal díszített trikóm és farmer sortom.

-Zo szerintem te is öltözz át, aztán reggelizz meg. Csináltam szendvicset, ott hagytam a pulton. -adtam ki az utasításokat. Zoe már ment is, én pedig lecipeltem a két bőröndöm az bejárati ajtó mellé, majd Zoe cuccait is. A hűtőből szereztem magamnak egy üveg vizet és vissza mentem a szobámba. Levágódtam az ágyamra, ölembe vettem a laptoppot az éjjeli szekrényemről. Bekapcsoltam és vártam, hogy betöltsön. Addig kiittam a fél üveg vizet. Elég meleg van. Felléptem Twitter-re, de semmi érdekes nem volt. Páran érdeklődtek, hogy miújság van velem, nekik válaszoltam. Facebook-on se volt semmi érdekes. Elkezdtem filmet nézni. Igazából azt se tudtam mit nézek, mert annyira unalmas volt és vontatott, de lefoglalt. Arra lettem figyelmes, hogy csiripel a telefonom. Jött egy üzenetem.
Feladó: Louis 
"Drágaszágooom, fél órán belül ott vagyok!;) xx"
Kimentem a fürdőbe, kiengedtem a hajam. A szobámban még össze szedtem a napszemcsim, meg egy karkötőt is a csuklómra raktam. Zoet is össze szedtem és levonultunk a nappaliba. Épp valami unalmas szappanoperáról váltottam, mikor valaki csengetett.
-Gyere Zo, ez biztos Tommo! -pattantam fel és indultam meg az ajtó felé. Kitártam az ajtót és az előttem vigyorgó fiú nyakába ugrottam.- Tommooooo..-motyogtam a nyakába, majd elhúzódtam tőle és adtam neki egy puszit. Viszonozta a gesztusom, csak a homlokomra, majd szinte arrébb lökve kapta fel hugomat és ölelgette meg. Hangosan nevetett, miközben a srác rázta. Ő is kapott egy puszit,majd vissza került a szilárd talajra. Felkaptam az egyik bőröndöm és elindultam a ház előtt álló Range Roverhez, ami kimondottan ismerős volt.
-Te, Louis, ez nem Harry kocsija? -kérdeztem csodálkozva. Mit keres nála Harry kocsija?
-De, az övé. -mondta nyugodtan, majd kikerült kezében két bőrönddel. Furán néztem utána, mire elnevette magát és az autó mellett lerakta a két csomagot.- Mivel az enyém nem annyira nagy és nem tudtam, hogy hány bőröndöt visztek, ezért elhoztam a göndörkéét. Ebbe akár az egész házat bele rakhatjuk! -paskolta meg a fekete kocsit. Röhögtem egyet, majd követtem Louist. Felnyitotta a csomagtartót és bepakolta a csomagokat. Vissza mentünk a házhoz,Tommo a maradék bőröndökért, én pedig, hogy bezárjam a házat. Zoe elkezdett nyafogni, hogy ő akar előre ülni. Addig nyivákolt, amíg bele nem egyeztem. Istenem, kikészít! Mi lesz a repülőn?! Nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót, hogy beszálljak. Mikor be akartam pattanni, majdnem egy göndör fejre ültem. Hirtelen ugrottam vissza a járdára, közben kisebb sikoly hagyta el a számat. Louis éktelenül nevetett a reakciómon, Zoeval együtt. A szívem vagy hússzor olyan gyorsan vert az ijedtségtől.
-Louis, Harry mi a túrót csinál itt? -kérdeztem, miután sikerült lenyugodnom.
-Tegnap, miután haza értünk, ő fogta magát és elment bulizni. Mint látod, kicsit túlzásba vitte. -bökött hátra a hátsó ülésen elterülő srácra, aki még nagyban húzta a lóbőrt.- Ma meg interjúnk van háromkor és nem akartam otthon hagyni, mert tuti nem kel fel. Úgyhogy magammal hoztam...Ne tudd meg mennyit szenvedtem vele, mire beraktam a kocsiba! Tuti diétára fogom a gyereket! -mondta tettetett felháborodással. Erre Zoeval mint ketten felnevettünk. Én bemásztam a kocsiba, Harry fejét az ölembe helyeztem. Nem akartam felébreszteni. Olyan békésen aludt. Nagyon édes! Tommo bekapcsolta a rádiót és Zoval nekiálltak énekelgetni. Jól elvoltak. Én az ablakon bámultam a mellettünk elsuhanó tájat. Mikor ezt meguntam, az ölemben fekvő göndör tincsekkel kezdtem el babrálni. Nem kelt fel rá, de mosolyra húzódott a szája és közelebb bújt hozzám. Muszáj volt mosolyognom. Olyan volt akár egy kisfiú. Annyira elmélyedtem a Harry fürtjeivel való játszadozással, hogy fel se tűnt, már a reptéren vagyunk.
-Te nem akarsz kiszállni? -nyitotta ki az ajtót Louis. Hirtelen felé kaptam a fejem, csodálkozva néztem rá. Mosolyogva nézett rám és megrázta fejét. Olyan fura volt, mintha ő tudna valamit amit én nem. Na mindegy...Óvatosan kimásztam a göndörke feje alól, majd a már kipakolt bőröndök felé vettem az irányt.
-Majd én! -szólt mögülem egy kómás, rekedt hang. Hátra fordultam és a még félig alvó Haroldal találtam szemben magam. Elnevettem magam a látványon. Haja szerte szét állt, köszönhetően az én haj birizgálásomnak, arcán még ott volt a piros folt, ahol a combomon feküdt, szemei pedig résnyire voltak kinyitva. Durcásan megigazította a haját és megkerült, hogy a bőröndjeimhez férjen. Utána futottam és csöndben sétáltunk egymás mellettem, amíg utol nem értük Zoet és Tommot. Bent elég nagy tömeg fogadott minket. Mindenki most megy nyaralni, vagy mi a szösz? Elvergődtünk egy kávézóhoz, hogy addig is elüssük valamivel az időt. Na meg, hogy Harry ihasson valamit, amitől életre kel.
-És hova is mentek pontosan? -kérdezte Harry két korty között. Épp bele kezdtem volna a magyarázásba, mikor pár lány sikítozva rontott be a kávézóba. Először nem értettem miért közelednek felénk, de leesett, hogy két világsztárral ücsörgök éppen. A fiúk mosolyogva köszöntek nekik és kezdtek bele egy kisebb csevejbe. Nem szóltam egy szót sem, inkább meghúztam magam a székemben. Zoeval kezdtem el cseverészni, tervezgetni, hogy miket szeretnénk csinálni majd Magyarországon. Oldalra pillantottam, hogy mit csinál a két jómadár. Tommo épp képet készített az egyik lánnyal, Harry pedig ölelgette a másik lányt. Nem tudom miért, de zavart. Fogtam magam és felálltam, majd a pult felé vettem az irányt. Mire vissza értem, már elment a két lány. Levágtam magam a székre és egy nagyot haraptam az előbb szerzett szendvicsemből. Zoe boci szemeket meresztett rám, nem vagyok szívtelen, még is csak a húgomról van szó...Így oda adtam neki, ő pedig úgy esett neki a már megkezdett sonkás szendvicsnek, mint aki ezer éve nem evett. Louis még mindig furán nézett rám...Tuti, hogy tud valamit! De még is mi a halálomat?! Egy ideig farkas szemeztem vele, de a végére már nem bírtam tovább nézni a tengerkék szemeit, ő pedig elvigyorogta a dolgot, így abba hagytuk. Még egy fél órát ülhettünk a kis kávézóban, mikor bemondták, hogy húsz perc múlva indul a gépünk.Össze szedtük a bőröndöket és elindultunk leadni a csomagjaink.
-Aztán írj majd Pukkancs! És James-et is üdvözlöm! -mosolygott rám Tommo, majd magához húzott és szorosan megölelt. Nyaka köré fontam a karjaim, és a bele fúrtam a fejem a váll gödrébe. Olyan rég éreztem már az ölelését, és annyira hiányzott. Minden alkalmat kihasználok.
-Minden nap írok! Nem szabadulsz meg tőlem újra! -nevettem rá, közben elhúzódtam tőle.
-Hahaha...Nem volt vicces! -rivalt rám össze szűkített szemekkel.
-Megesik...- mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára. Én is kaptam egyet a homlokomra, majd Zoeval "partnert" cseréltünk, így Harry elé lépve öleltem a kis bongyit.
-Vigyázz magadra! Vagy is magatokra! -motyogta a hajamba.
-Próbálkozok, de nem vállalok felelősséget! -nevettem fel. Nem hallottam, de éreztem, hogy kicsit, nevet.- Ti is magatokra! -mosolyogva húzódtam el.
-Majd írj, ha leszállt a gép! -nézett a szemembe, mint egy aggódó apuka.
-Igen is, apuci! -vigyorogtam rá, majd egy puszit nyomtam az ő arcára is, majd ő is adott egyet.
-Köszönjük a fuvart! Sziasztok srácok!-köszöntünk el Zoval szinte egyszerre. Felkaptuk a kézi poggyászaink, megfogtuk egymás kezét és elindultunk becsekkolni. Még mosolyogva vissza integettünk nekik, majd átléptünk a fém detektoron és láthatatlanná váltak a tömegben, úgy, ahogy mi is. Mikor felszálltunk a gépre, megkerestük a jegyen szereplő helyünket, Zoe egyből, bevágott elém, hogy az ablak mellé ülhessen, ezzel engem sikeresen fellökött. Egyenesen a kis folyosó másik oldalán lévő ülésbe zuhantam. Pontosítok, az ülésben ülő srác ölébe. Amilyen szerencsétlen vagyok, az előtte lévő háttámlájára szerelt, lehajtott kis polcról a nagy kapálózásban magamra rántottam a nyitott üdítőjét is -aminek tartalma egész szép foltot hagyott maga után..
-Ohh...Jézusom! Ne haragudj! Nem direkt volt, sajnálom! -kezdtem egyből szabadkozni, közben próbáltam kimászni az öléből. Nagy nehezen megálltam a két lábamon és a srác felé fordultam, aki nevetve törölgette a a farmer rövid nadrágját, ami térdig takarta a lábát. Végig mértem a sötét és világoskék kockákkal ellátott ingét, amit kigombolva viselt, alatta egy fehér atlétával.- Tényleg nagyon sajnálom! -mondtam még egyszer, kétségbe esve, hisz a gatyájára is bőven jutott az üdítőből, nem csak az én felsőmre.
-Ugyan, semmi gond! -felelte kedvesen, majd rám emelte tekintetét és végig mért.- Nem volt rossz élmény. -mosolygott rám kacéran, kreol bőre miatt, szinte világító kék szemei, arcomat fürkészték. Éreztem, hogy annyira elvörösödtem, hogy már égett az arcom. Egyből elkaptam róla a tekintetem, és a szürke cipőm kezdtem el bámulni, ami jelen pillanatban kimondottan érdekesnek tűnt.
-Egyébként is, ahogy elnézem, te szenvedtél nagyobb kárt, nem pedig én! -mondta kacagva. Felsőmre néztem, és ami azt illeti igaza volt. Az egész üdítőtől volt átázva. Halkan el eresztettem egy káromkodást, ami annyira még se lehetett halk, mert a fiú felnevetett.
-Tudom, hogy abszurd kérdés, de szerinted, még valahogy, megszerezhetem a bőröndöm? -néztem fel rá kétségbe esve. Erre nem csak ő, de még a húgom is hangos nevetésben tört ki.- Neked csak kuss! -fordultam hátra hirtelen, és rá szegeztem az ujjam Zoera. Egyből abba hagyta a nevetést, de azért még halkan kuncogott.
-Azt már kétlem. -válaszolta az "áldozatom" sajnálkozva. Egy óriási sóhaj közben, hátra dőlve ültem be a mögöttem lévő ülésbe, aminek a karfáján, fent akadt a lábam, így nyugodtan tudtam lóbálni azokat.- Nincs nálad váltás cucc, itt fent? -érdeklődött kedvesen. Megráztam a fejem, majd nyögve nyelősen feltápászkodtam, és megcéloztam a mosdót. Becsuktam magam mögött az apró kis fülke ajtaját, majd a csappal szembe állva, megvizsgáltam trikóm. "Totál káros"...Állapítottam meg magamban. Fogtam pár, papírkéztörlőt, amiket bevizeztem és elkezdtem kidörzsölni a foltot. Ha már lecserélni nem tudom, legalább ne ragadjon egész úton. A nagy elfoglaltságból, az zökkentett ki, hogy valaki rám nyitott.
-Hát te, mit csinálsz? -kérdezte nevetve a fiú, akire rá estem.
-Minek tűnik?! Épp főzök...-feleltem ironikusan, közben a tükörből néztem fel rá. Vigyorogva dőlt az ajtónak, majd válaszom halván, kuncogni kezdett.- Nem vicces! Még csak egy rohadt póló sincs nálam, egész úton ezt a vizes szart kell viselnem! -csattantam fel.- Ahhj...-nyögtem fel, majd fejjel előre dőlve a tükörnek dőltem. Hallottam, hogy csukódott az ajtó mögöttem. Azt hittem, hogy a srác kiment, így kisebb szívrohamot kaptam, mikor két kéz ért a vállamhoz. Riadtan fordultam meg és találtam szemben magam vele.
-Nyugi, nem harapok! -nevetett fel. Elkezdte levenni az ingét, ami elég nehézkesen ment, tekintve a hely méreteit és, hogy így megsaccolva lehetett 190cm a gyerek.
-Mit csinálsz? -kérdeztem döbbenten. Nem válaszolt, küzdött tovább az apró helységben. Nagy nehezen leszenvedte magáról az ingét, amit a kezembe nyomott.
-Tessék, vedd fel ezt! -mosolygott le rám. Nagy szemekkel néztem rá, hisz ez fura volt.
-De ezt nem fogadhatom el...
-Marci. -segített ki, mikor feltűnt neki, hogy elakadtam.
-Ezt nem fogadhatom el, Marci! -ismételtem el az előbb mondatom, a nevét oda biggyesztve a végére.
-Dehogy is nem! Ez csak egy ing...Majd valahogy vissza adod! -tolta vissza a felé nyújtott ruha darabot.
-Tényleg nem gáz? -kérdeztem félénken felnézve rá.
-Már miért lenne az?! Rajtad egyébként is jobban állna szerintem, mint rajtad. -vigyorgott.
-Azt azért nem hinném...-csúszott ki a számon, miközben végig néztem széles vállain és szálkás, izmos karjain. Halkan kuncogott egyet, míg én égő fejjel pillantottam félre.
-Öhm...Kimennél? -kérdeztem, mikor kezdett kellemetlenné válni a ránk telepedő csönd, és át akartam venni az előbb kapott inget.
-Nem. -vágta rá lazán, mire kikerekedett szemekkel néztem fel rá. Egy pimasz vigyor terült el a képén, és kihívóan nézett vissza rám.
-Hm..Oké. -vontam vállat, majd kicsit hátrébb húzódva -pff..inkább beépülve a mosdóba- lehúztam magamról a trikóm. Nézhettek egy ribancnak, de nem vagyok az. De minek szégyenlősködjek, mikor tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egy tehén, sőt...Most jöhet az, hogy beképzelt is vagyok, de nem. Sokat küzdöttem azért, hogy olyan alakom legyen, mint most és meg vagyok vele elégedve.
-Azta, nem vagy szégyenlős! -röhögött fel, mire én is elnevettem magam.
-Most nem azért, de ugyan az mint a bikini! Sőt, a sporttopp még többet is takar...-fejtettem ki az elvem, miközben az inget kezdtem el begombolni.
-Igaz!
-Tudom. Hisz én mondtam! -nevettem rá.
-Milyen szerény...-nevetett fel ő is. Egyszer csak elkezdett rázkódni a gép, Marci pedig rám esett, én pedig a mosdóra dőltem. Nem szokásom idegeneket ölelgetni, meg hasonlók, de most a fiúba kapaszkodtam össze szorított szemekkel, mert még mindig rázkódott a gép és nyomás még tolt is a kemény berendezésnek, ami támaszt nyújtott. Marci a hátam mögött támaszkodott, próbált minél kevésbé rám nehezedni, de a hirtelen megnagyobbodott nyomás, nem könnyítette meg az ő dolgát sem.
-Végre! -kiáltott fel, mikor abba maradt a rázkódás. Hátrál egy lépést, majd megfogta két vállam és kicsit megszorította.- Minden rendben? Jól vagy? -kérdezte aggódva.
-Persze! Felszállást még így se éltem meg...-nevettem halkan. Az ő arcára is egy kisebb mosoly kúszott, szemébe vissza tért a játékos csillogás. Tisztára mint egy kisfiú!- Te jól vagy?
-Jobban nem is lehetnék. -válaszolta. Egymásra mosolyogtunk, majd szólásra nyitotta a száját, de hirtelen kinyílt az ajtó. Egy öreg néni hökkent tekintetével találtam magam szemben, mikor lábujj hegyre állva átpillantottam a fiú válla felett.
-Jézusom, maguk mit képzelnek?! -kérdezte felháborodottan. Egyszerre röhögtünk fel, majd ellépve Marci mellett kiléptem a kis fülkéből. Majd indultam vissza a helyem felé.
-Várj, a felsőd ott maradt! -jött utánam röhögve. Mosolyogva ültem le a helyemre, Maci pedig a mellettem lévő sorba.
-Köszi! -vettem át tőle az ott hagyott trikóm, majd a másik irányba fordulva, betettem a táskámba. Ránéztem Zoera, aki a ps-emen zenét hallgatva, oldalra döntött fejjel aludt. Hát igen...Így jár az, aki már hajnalok, hajnalán fent van. Óvatosan, figyelve arra, hogy ne ébredjen fel, kicsatoltam az övét és elfektettem a két ülésen, így még maradt nekem egy. A táskámból kivettem mindent, ami esetleg kemény lehet és nyomná szegénykém fejét, majd a feje alá tettem kispárnának. A kivett cuccaim, a lábánál lévő szabad részre raktam, hogy még se tartogatnom kelljen 2 és fél órát. Nyomtam egy puszit az arcára, majd újra kényelembe helyeztem magam a helyemen.
-A testvéred? -hirtelen megijedtem, el is felejtettem, hogy találtam egy beszélgető partnert. Úgy tűnik neki is feltűnt, hogy rám ijesztett, mivel halkan felnevetett.
-Nem, a lányom! -fordultam felé halál komoly fejjel, majd a végére eleresztettem egy kedves mosolyt.- Tudod, a párom már túl van a negyvenen is, és már úgy volt vele, hogy még is csak jó lenne egy gyerek. Mivel szeretem, na meg a fő ok, hogy sok pénze van, még se mondhattam azt, hogy nem! Így lett ez a gyönyörű. -mosolyogtam rá angyalian. Azt a döbbent fejet, amit vágott...Alig bírtam ki, hogy ne nevesem el magam.
-Ne haragudj, meg kérdezhetem, hogy hány éves vagy? -kérdezte dadogva. Ha jót akarok röhögni, még muszáj lesz bírnom, nem röhöghetem el magam!
-Tizenhat! -vágtam rá. Az enyhe kifejezés, hogy a padlót súrolta az álla! Szerintem az alattunk jó pár kiló méterre lévő földet verte. Itt már nem bírtam tovább, muszáj volt nevetnem. Hasamat fogva görnyedtem össze az ülésben, közben sírni kezdtem, annyira nevettem. Próbáltam minél halkabb lenni, de nem igazán jött össze. Legalább is a mellém álló stewardess szúrós pillantásából, ezt szűrtem le.
-Kisasszony, ha megkérhetem, halkabban kacarásszon! Önön kívül, még mások is vannak a gépen, akik csöndben szeretnének pihenni! Maradjon csöndben és nyugodjon meg! -rivallt rám.- Megértését köszönöm! -váltott át bájos modorra és egy bájos mosolyt intézve felém, tovább is haladt. Halkabbra véve a figurát, folytattam a nevetést, jó pár perc után sikerült lenyugodnom.
-Remélem jól szórakoztál! -mondta nevetve Marci. Jól van, neki is leesett, hogy csak szívatom. Felé fordítottam a fejem, majd mosolyogva bólogattam. Megtöröltem a szemem, mivel még mindig könnyeztem, majd vissza ültem az előírt helyzetbe. -Amúgy, hogy is hívnak? Azt még nem sikerült megtudnom. -kérdezte mosolyogva.
-Sophia Goldwin! -nyújtottam neki kezet, amit el is fogadott.
-Budai Marcell!

18/1. Fejezet

Halii:)
Na, hát itt van a 18. rész első fele. Mivel anyu kitalálta, hogy holnap mostoha öcsém meccse után menjünk el kirándulni, nem leszek otthon. Ergo, írni se tudok.:( Sajnálom!
So...Itt egy kis előzetes.:D Komikat örömmel olvasnék! Hideget meleget egyaránt.:)
love ya xx


A próbán nagyon sokat nevettem. Ezek a srácok elképesztőek! Jó, igaz, Tommot eddig is ismertem, úgyhogy nem is értem miért csodálkozom, hogy a társai is ilyenek. De akkor is! Nagyon aranyosak, kedvesek és mind emellett, hihetetlenül idióták. Ez alatt az egy délután alatt belopták magukat a szívembe. A próba után megpróbáltam elszökni, arra hivatkozva, hogy holnap korán kell kelnem az utazás miatt -ami majdnem ki is ment a fejemből mellettük. Tommo persze, hogy elkezdett kötözködni, hogy még maradjak. Azt a kifogásom is könnyűszerrel hárította, hogy muszáj korán indulnunk, mert taxival elég sokáig fog tartani a reptérig vezető út -amire az volt a válasza, hogy "Áh, lődd már le magad! Majd én kiviszlek titeket!", erre persze néztem egy nagyot, de ha már felajánlotta...A kis "vitánk" után, amin persze a többiek jót röhögtek a kényelmes kanapékon, elraboltak. Szó szerint!
-Na gyere kislány! -hallottam Zayn hangját magam mögül. Mielőtt még kitehettem volna a lábam a próba terem ajtaján, éreztem, hogy két kéz ragadja meg a derekam, majd felkap. Sikítozva, kapálózva próbáltam ellenszegülni, de mikor minden erőfeszítésem ellenére fel dobott a vállára, rájöttem, hogy esélyem sincs. Niall hasát fogva röhögött mögöttünk.
-Ne röhögj Szöszi! -felkönyököltem Zayn hátán és össze szűkült szemekkel böktem felé.
-Ki?! Én? -tette fel védekezésképp két kezét maga elé és körbe nézett, mintha máshoz beszélnék.- Én sohaa... -mondta ártatlanul. De még ezt se bírta ki, a végét kicsit elröhögte. Szúrós szemekkel figyeltem tovább, annak reményében, hogy abba hagyja, de csak még jobban röhögött. Lemondóan felsóhajtottam, majd vissza dőltem Zayn hátára.
-Nem akarsz letenni? -beszéltem bele pólójába.
-Nem. -adta a tömör választ. Kezdett kényelmetlenné válni, mivel elég csontos volt a válla. Mozgolódni kezdtem, hogy találjak egy kényelmesebb pontot, mivel a hasam már kezdett fájni.- Ne ficánkolj már! -szólt fel, majd rácsapott a fenekemre. A másodperc tört része alatt, vissza kézből tarkón vágtam.- Aúúcs...-kapott szabad kezével a fájó ponthoz.- Ezt most miért? -kérdezte nevetve.
-Pont azért...Tudod te azt! -válaszoltam én is nevetve. Már kezdtem unni az utazást. Nem arra mentünk, mint amerre mi Harryvel bejöttünk. Tényleg, ha már Harry. Hol a büdös francba vannak?! Kíváncsi tekintettel néztem körbe, de sehol nem találtam őket. Majd meghallottam mély, rekedtes hangját, amint épp felkiált, valahol előttünk. Vagy is....Zaynek és a hátsófelemnek előttünk.
-Boccs haver! Minden rendben? -kérdezte Louis nevetve. Nem tudom mi történt, mivel nem látom, de feltehetőleg Tommo trollkodott. Mire beértük őket, rendbe szedték magukat és folytattuk utunk. Már untam az életem, mivel egyik majom sem kommunikált velem, csak egymással. Elkezdtem játszani a kedvenc játékom.
-Ott vagyunk már?
-Nem. -válaszolta jókedvűen. Még jó a kedved drága, de nem sokáig! Muhahahahaha...Na jó, azt hiszem nem vagyok normális..
-Ott vagyunk már?
-Nem.
-Ott vagyunk már? -kérdeztem fél perccel később.
-Nem.
-Ott vagyunk már?
-Nem. -lehetett hallani a hangján, hogy kezdi kicsit idegesíteni a dolog. Haha..
-Ott vagyunk már?
-Nem!
-Na és most? -kérdeztem. Már vigyorogva lógtam le a hátán. Annyira élvezem, mikor idegesíthetem az embereket! De mielőtt Zayn egy újabb nem-et kiálthatott volna, Tommo hajolt a füléhez és súgott valamit nevetve. Zaynnek erre sokkal lazább lett a tartása -ami eddig az idegesítésemnek köszönhetően kezdett egyre merevebb lenni.
-Rossz kislány! -mondta Zayn nevetve, majd újból rácsapott a fenekemre. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy én is fejbe csapom, de inkább majd később bosszulom meg. Helyette inkább megpróbáltam a másik vállára könyökölni -ami elég nehezen sikerült.
-Tomlinson, te áruló! -kiáltottam az előttünk haladó srácra. Vigyorogva fordult hátra. Húú...Egyszer még megölöm!
Miután egy kisebb túra után kiértünk -a hátsó kijáraton- egy kisbuszhoz mentek a srácok. A fekete járműnek sötétített ablakai voltak.
-Tisztára mint az FBI-os kocsik! -pattogtam egy helyben. Mindegyik srác nevetett a lelkesedésemen. Az eddig cipelő fiú végre lerakott a válláról.- Ahh...Végre! Már azt hittem átszúrod a gyomrom! -kaptam oda nevetve a karom.
-Én nem panaszkodnék a helyedben. Több ezer lány lett volna a helyedben. -mondta lazán.
-De én, én vagyok! Nem akárki! Ezt jegyezd meg Malik... -kacsintottam rá.
-Rendben főnök! -röhögött fel.
-Na, ezt már szeretem...-nevettem.
Ez után beszálltunk a kisbuszba. Persze ez se mehetett probléma nélkül. Tommo elkezdett nyávogni, mikor Harry mellém ült be hátra. Látszott Harryn, hogy valamiért nem akaródzik előre ülni. Miután valami megcsalásos dolgot emlegetett hisztérikusan,-amit én egyáltalán nem értettem, a többiek meg fájdalmasan röhögtek fel- Harry lemondóan sóhajtott fel és mászott ki a kisbuszból, hogy előre ülhessen az anyós ülésre. Mikor kimászott, véletlenül nem az ülésre támaszkodva lökte el magát, hogy könnyebben szálljon ki, hanem a combomra tette kezét. Tudom, hogy nem direkt volt, de azt hittem meghalok.

Visszatértem!:)

Hali manók!!:)
Na, hát végre ez a nap is eljött...Megkaptam a netbook-ot!^^ Hála apu lelkiismeret furdalásának...Mindegy, ebbe most inkább nem megyek bele.:)
So ez most azt jelenti, hogy holnap gőz erővel ülök neki a blogolásnak! Nagy valószínűséggel, már vasárnap olvashatjátok a kövi részt.:)
Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen türelmesek voltatok velem! Nagyon jól esik!:)
Love ya xx

Sorry

Hali embik!!:)
Sajnálom, hogy már ilyen régóta nem hoztam részt!
Most jönnek a kifogások: 1. Nem volt ötletem, vagy is az volt, csak nem tudtam, hogy írham le.
2. Mire neki kezdtem volna, elment otthon a net.-.- Most is egy kávézóból pötyögöm be ezt a pár sort.
Nagyon sajnálom és röstellem magam, tényleg!
Hamarosan, ha minden jól megy megoldható lesz a blogolás. Amint tudok egyből bombázlak titeket az új részekkel! Ígérem!:)
Csak ennyit szerettem volna mondani.
Kellemes hétvégét! :)
Love&Hug xx

17. Fejezet

Megdermedve álltam a sötétben, az ajtóm előtt. Az ismeretlen személy, akit az előbb padlóra küldtem, még mindig mögöttem fekszik és nyöszörög fájdalmában. Ez az Sophi, egy ütéssel padlóra küldted! Pacsiii...Gondolkoztam magamban. Mivel kétlem, hogy még mostanában felkelne, egy könnyed mozdulattal átléptem és a villanykapcsolóhoz siettem, hogy végre lássak is valamit. S lőn világossáááág! Mikor megláttam a földön összegörnyedő srácot, nem tudtam mit csináljak. Segítsek neki, vagy röhögjem ki és lazán sétáljak be a szobámba és feküdjek le?! Hmmm...Jó kérdés! Amíg ő nyöszörgött tovább, elhatároztam, hogy nem leszek ilyen szívtelen és segítek szegény párán. Oda mentem, majd leguggoltam mellé. Kezem a hátára raktam és simogatni kezdtem.
-Ohh...Ja, hogy te tudsz ilyen gyengéd is lenni? -kérdezte össze szorított szemekkel.
-Tudod, ha nem lennél ilyen puhány, nem fájt volna annyira! Még nem is teljes erőmből ütöttem...-vágtam vissza.- Na, de itt szeretnéd eltölteni az éjszakát a padlón, vagy bejössz a szobámba? -kérdeztem tőle kedvesen. Most már épp eleget szenvedett, nem kell még neki a viselkedésem is elviselni.
-Ha lehet, a második...-válaszolta fájdalmasan. Segítettem neki felkelni, majd besegítettem a szobámba. Ledőlt az ágyra, én meg lementem a konyhába egy kis jégért. A hideg kockákkal a kezemben tértem vissza.
-Na, Tommo! Fel a pólót! -szóltam rá. Ő szó nélkül teljesítette.
-Uhhg...Bocsi! -haraptam be alsó ajkam, mikor megláttam a hasán éktelenkedő óriási piros foltot, ami kezdett átmenni lilába. Nem csodálom, hogy ennyire fáj neki! Szegénykém...Ráraktam a jéggel teli zacskót, mire kicsit felszisszent a hidegtől.
-Nem gond! Nekem kellett volna előtte szólnom. El felejtettem, hogy milyen reflexeid vannak...-mosolygott rám.
-Jah...Elfelejtetted...-motyogtam az orrom alatt és hátat fordítottam neki, majd besétáltam a gardróbba. Előkaptam a pizsamám és célba vettem a fürdőt. Mielőtt kiléphettem volna a szobából, Tommo utánam szólt.
-Még mindig nincs tv a szobádban? -érdeklődött.
-Mint látod nincs. -adtam a tömör választ, majd vissza fordultam az ajtóból és az asztalomhoz sétáltam. Felkaptam a laptoppom és oda dobtam az ágyra a sérült srác mellé.- A jelszó csokismuffin! -szóltam vissza még mielőtt elhagytam volna a szobát. Még hallottam ahogy halkan felnevet és becsuktam a fürdő ajtaját. Levetkőztem és beálltam a zuhanykabinba. Magamra engedtem egy kis meleg vizet, és élveztem ahogy végig folyik hátamon. Mikor végeztem, magam köré csavartam a törölközőm, és fogat mostam. Átöltöztem a pizsimbe, majd elhagytam a fürdőt. Lecsoszogtam a konyhába, kivettem magamnak egy üveg vizet és vissza mentem az emeletre. Elmentem Zoe szobája előtt, aminek az ajtaja nyitva volt. Megálltam és benéztem. Édesen szétterülve aludt az ágyon. Besétáltam majd adtam a homlokára egy puszit, mire mocorogni kezdett. Kislisszoltam a szobából, még mielőtt felkelne. Tommo még mindig az ágyamon tehénkedett és bújta laptoppom. Megálltam mellette és lenéztem rá, de mint ha itt se lennék. Fel se nézett.
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy az ágynak ezen a felén fogsz aludni? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Felkapta a fejét és kérdőn nézett rám.
-De. Miután így elbántál velem, ez megjár! -vigyorgott rám szemtelenül. Ohh....Az a kis....
-Megjár?! Egy kiadós verés...Na az járna meg neked! -néztem rá komolyan.- Most pedig szépen vergődj át, oda! -mutattam az ágy másik oldalára. Szépen lassan kivette az öléből a gépet, és az ágy azon oldalára rakta, ahova épp menni készül. Türelmesen vártam, hogy végre elhúzzon, és már másztam is be arra a kis helyre, ami felszabadult. Louis megragadta a karom, és a hátamra rántott. Szétterültem az ágyon, ő pedig fölém tornyosult és gonosz vigyor terült szét a fején.
-Lám-lám...Már azt hisszük, hogy a nagyobbaknak is parancsolhatunk?! -kérdezte, az általa gonosznak vélt hangján. Pókerarccal néztem fel rá, elég nehéz volt, mert olyan hülye fejeket tud vágni ilyenkor, hogy az hihetetlen.
-Ha értelmiségi szintről van szó, szerintem te inkább kussban állj a sarokba! -kacsintottam rá és próbáltam felülni. Ez a majom mellettem, viszont nem hagyta. Vissza nyomott az ágyra, és ráült a lábszáraimra.- Tomlinson! Meg ne próbáld! -néztem vészjóslóan a szemébe, de nem hatotta meg. Ugyan úgy vigyorgott.- Hallod?! Halál fia vagy, ha megmered csinálni! -kiabáltam rá, mikor kezei közeledni kezdtek az oldalamhoz. Egyre kétségbe esettebben próbáltam lerúgni magamról, sikertelenül.- Még is hány kiló vagy te?! -kérdeztem, mire egy pillanatra megállt.
-Ezt most vegyem sértésnek?! -kérdezte, női hangot imitálva és eltátotta a száját.
-Jah, valahogy úgy....-röhögtem képen.
-Na, most már esélyed sincs a kegyelemre! -kiáltott fel, és nekem esett. Tudni kell rólam, hogy nagyon, de NAGYON csikis vagyok! Tommo tényleg nem kímélt, össze vissza csikizett. Vergődtem kezei alatt, közben sikítoztam és fuldokoltam a nevetéstől.
-Lo-Louis....Ké-k-kérlek....NEEEEEEEEEE....-sikítottam fel, mikor könyörtelenül neki esett a gyenge pontomnak, az oldalamon. Rugdalóztam, kapálóztam, de sehogy nem sikerült leállítanom.- Kér-kérlek! Hagyd a-abba! -kértem sírva.- Es-eskü-küszöm, csinálok neked ré-répás melegszen-szendvicset! -makogtam el neki, mire hirtelen abba hagyta. Ezzel bármikor meglehet vesztegetni.- Végre....-röhögtem tovább, mikor lemászott rólam.
-De most kérem! -szólt rám, közben vissza ült a laptopp elé. Oldalra fordítottam a fejem és csak bámultam, próbáltam megnyugodni, hogy megtudjak szólalni.
-Oké....Csak egy kicsit lenyugszom. -válaszoltam fél perc után. Egy bólintással letudta. Még feküdtem egy pár percet, majd erőt vettem magamon és elindultam kifele. Ahogy mentem le a lépcsőn, hangok ütötték meg a fülem a konyhából. Lassítottam lépteimen, és óvatosan lépkedtem be az ajtóba. Egy villany se volt felkapcsolva bent, csak a nyitott hűtő világította be az egészet. Egy pici alak állt előtte. Minden bizonnyal Zoe.
-Hát te? Nem aludnod kéne? -kérdeztem döbbenten, miután felkapcsoltam a villanyt. Felém fordult és boci szemekkel nézett rám. Értetlen fejjel mentem oda hozzá.- Mi a baj? -guggoltam le elé.
-Éhes vagyok. -adta az egyszerű választ. Végül is logikus, ha már a konyhában a hűtő előtt áll...
-Na, akkor neked is csinálok valami ehetőt. -mondtam, közben felültettem a pultra. Előszedtem a répás melegszendvicshez valókat, és rábíztam Zoera, hogy kenje meg a kenyereket. Én elkezdtem lereszelni a répát, meg a sajtot. Hogy a manóba képes megenni? Fúúúj...Egyszer kóstoltam meg, de majdnem elhánytam magam! Mondjuk lehet, hogy nem pont azt kellett volna megkóstolnom amit Tommo csinált. Megenni megtudja, de elkészíteni azt már nem! Megcsináltuk a szendvicseket, persze közben Zoe nem bírta ki és megette az egyik vajas kenyeret. Az elkészült kaját, egy tálcára tettük, elindultunk fel a szobámba. Zo előre rohant, gondolom meglepi Louist. Mikor beértem a szobába, hugom Tommo mellett találtam az ágyon és együtt beszéltek a gépemhez. Vágtam egy érdekes arcot, majd mit sem törődve a két jómadárral, levágódtam a babzsákfotelembe a sarokba. Megkerestem azt a szendvicset amit magamnak csináltam, -persze sonkás sajtos, meg nem enném ezt a valamit- és nyugodtan neki álltam elfogyasztani. Egy ismerős nevetés szólt ki a laptoppból. Felkaptam a fejem és a tálcával együtt felültem az ágyra melléjük.
-Hali csajszi! -köszöntem a képernyőn virító Allynak két falat között.
-Juuuuuuuuj! Sziaaaaaa! -sikított fel.- Annyira hiányzol! -biggyesztette le ajkait.
-Te is nekem! De mesélj! Milyen Spanyol ország? -kérdeztem mosolyogva. A többiek közben elkapkodtak pár melegszendvicset és ők is kajálni kezdtek.
-Eszméletlen jó! Gyönyörű! Csak annyit tudok mondani, hogy JUUUUUUUUUUUUUUUUJ!! -sikította a tőle már jól megszokott módon. Mosolyogva figyeltem barátnőm.
-Ennek igazán örülök. És...-nem tudtam feltenni a kérdésem, ugyan is közbe vágott.
-De szerintem most nem nekem kéne mesélnem! -bámult rám felvont szemöldökkel.
-Hmm?
-Nem az én ágyamban fekszik Louis Tomlinson! Este fél 11kor! -kiabált rám. Tommo mellettem felröhögött, ezzel sikeresen képen talált a szájából kirepülő kaja maradvány.
-Köszi....Igazán köszönöm! -töröltem le fintorogva. Tovább nevetett, de azért vigasztalásképp átvetette a karját vállamon és magához szorított.- Ja, és ha ezt elmesélem, behalsz! -vigyorogtam barátnőmre, aki nagyra nyílt szemekkel bámult a kamerába. Szépen elmeséltem neki is amit ma a fiúknak, plusz még hozzá tettem azt a délutánt, mikor Zoe elveszett a tömegben és Louisnál találtam meg. Csillogó szemekkel figyelte minden egyes mondatom. Persze Tommo is elmesélte a saját szemszögét és megint veszekedtünk egy sort a bugyijáról. Most kicsit tovább tartott mint délután, mivel Liam most nem lépett közbe. A két csaj meg nem bírt megszólalni annyira nevetett a kis előadásunkon. Végül annyiban maradtunk, hogy Louis sértődötten össze fonta a karjait maga előtt és kivonult a szobából. Utána bámultam, vártam, hogy nevetve vissza jön, de nem tette. Ebből az állapotból Ally hangja rántott ki.
-Ezt nem hiszem el! Te, még is, hogy a f*szomba lehetsz ennyire hülye?! -vont kérdőre.
-De, hát én csak vicceltem! Ezt ő is tudja! Nem akartam megbántani! -védtem magam. És igazat is mondtam, hisz tényleg nem állt szándékomban megsérteni! Szomorúan figyeltem barátnőm, aki fájdalmasan temette arcát a kezébe.
-Istenem! Hogy lehetsz ilyen sík? Én most nem erről beszéltem. -beszélt kezei közül. -Arról beszélek, hogy már majdnem fél éve nézel farkas szemet a szobámban lógó poszterekkel és még fel se tűnt, hogy az egykori legjobb barátod röhög veled szembe?! -nézett rám. Öhhhm...Most, hogy így mondja, megértem, hogy miért néz hülyének.
-Soha nem figyeltem meg azokat a képeket a faladon! Nem izgatott különösebben, hogy hogy néznek ki....-válaszoltam.- És nem egykori! Még mindig az! Legalább is remélem....-tettem még hozzá. De ezt már inkább magamnak. Ally csak egy megértő pillantással ajándékozott meg.
-Örökre az leszek Pukkancs! -hallottam meg Louis hangját az ajtóból.- Persze, ha megbocsátasz azért amit tettem....-nézett rám. Szemeiben szomorúság és megbánás tükröződött. Ally felnevetett.
-Mit törtél össze? -kérdezte, közben egyre jobban nevetett. Hát, azt a részt kihagytuk a sztoriból, hogy hogy is szakadt meg a kapcsolat. Ally még mindig nevetett, én meg csak bámultam Tommo könnytől csillogó kék szemeibe. Nem mondtunk semmit, csak Zoe csámcsogása és Allytól származó kisebb vita törte meg a csendet körülöttünk.
-Na jó, srácok. Nekem most mennem kell, mert anya nyaggat. Majd még beszélünk! Örülök, hogy megismertelek Louiiii! -vigyorgott a kamerába. Én letudtam egy "Jóét!" kinyögésével, mivel mást most nem tudnék mondani. Pörög az agyam, hogy most mit is kéne mondanom Louisnak. Hisz most kért bocsánatot, és már értem is, hogy miért hanyagolt akkoriban. De még is nagyon fáj az, hogy nem volt képes elmondani. Tommo is elköszönt, meg Zo is.
-Sajnálom....-ült le elém és nézett mélyen a szemembe. Könny gyűlt az én szemembe is, nem bírtam tovább, a fiúhoz bújtam és szorosan öleltem. Ő is így tett.
-Nincs semmi baj Loui...Megbocsátok! -motyogtam mellkasába, sírva. Istenem, mostanában már undorítóan sokat sírok! Erről mihamarabb le kell szoknom!
-Köszönöm! -puszilta meg a fejem búbját.- Ja, és finom volt a répás szendvics! -felnevettem és elengedtem.
-Még jó! Ha én csináltam rossz nem lehet...-arcoskodtam. Tommo röhögve össze borzolta a hajam, majd Zoera nézett, aki össze kucorodva aludt a párnámon. Felkapta, és kivitte a szobából. Gondolom a sajátjába.
Reggel arra keltem, hogy csörög egy telefon, ami nem az enyém. Majd azt éreztem, hogy valaki átvetődik rajtam és rajtam tehénkedve ficánkol. A hirtelen plusz súly kiszorította belőlem az összes levegőt.
-Szállj le rólam Tomlinson! -nyögtem fel. Mikor kinyitottam a szemem, egyből Louist láttam ahogy keresztben fekszik rajtam és kapálózik, hogy elérje a gatyájában hagyott telefonját. Nagy nehezen megszerezte és vissza mászott a saját térfelére.- Végre....-sóhajtottam fel, mikor sikerült levegőhöz jutnom.
-Jó reggelt, Pukkancs! És bocsi! -mosolygott rám és egy puszit nyomott a homlokomra, mint kicsi koromban mikor ő keltett. Elmosolyodtam és figyeltem ahogy a kómás Tommo, tarkóját vakargatva kivonul a telefonját a füléhez szorítva. Amiből valaki elég hangosan ordítozik szegénnyel...Elő kotorásztam a párnám alól a telóm és megnéztem mennyi az idő.
-Háromnegyed 10. Reggelizni kéne...-motyogtam magamban. Kimásztam az ágyból és én is elhagytam a szobát. Benéztem Zoehoz, aki még mindig békésen aludt. Bementem a fürdőbe és össze fogtam a hajam egy laza lófarokba, majd hideg vízzel megmostam az arcom. A konyha felé vettem az irányt és lekocogtam a lépcsőn.
-Hmm....Egész friss vagyok. -jegyeztem meg, miközben kivettem egy tányért a szekrényből és öntöttem bele gabona pelyhet, amit egy kis tejjel felöntöttem. Bekapcsoltam a rádiót és felültem a pultra, lábam közé helyezve a tányért és falatozni kezdtem. Énekelve fogyasztottam a reggelim, mikor Tommo berobogott a terasz ajtón. Elég feldúltnak tűnik...
-Valami baj van? -kérdeztem félénken. Felém kapta a fejét, de látszott, hogy nem itt jár. Agyban valahol teljesen máshol van.
-Öhmm...Aham, ja! -válaszolt. Elkezdett a hűtőben kotorászni.- Csak elfelejtettem, hogy ma is találkánk van a nagykutyákkal 9kor....
-Ja, értem. -ezzel folytattam a reggelim.- Tommo még is mi a f*szt keresel még itt?! -kiáltottam fel teli szájjal, mikor leesett, hogy lassan már 10 óra. Röhögve csukta be a hűtő ajtaját.
-Gyors a felfogásod! -megállt előttem és kivette a lábam között elhelyezett tányért és a kanalat kivéve kezemből, be fejezte reggelim helyettem.
-Kösz b*meg! -nevettem fel, mikor vissza rakta a tányért. Megtörölte a száját, mivel kiitta a tejet ami még megmaradt. Egy cseppet sem változott ez alatt a két év alatt...
-Nagyon szívesen! -mosolygott rám ártatlanul.- Na de én már itt sem vagyok! SuperLouis távozik! -és azzal a superman pózzal "kirepült" a konyhából.- Ohh...Jó reggelt Olivia! -köszönt anyának is, aki pont ekkor csoszogott be kócos fejjel.
-Szervusz Louis...-sétált el a fiú mellett, aki az előszobában húzta a cipőjét.- Louis?! -kapta vissza fejét és megdöbbenve meredt rá.- Louis! -kiáltott fel boldogan, majd a fiúhoz rohant és szorosan megölelte. Hát igen, anyu is nagyon imádta ezt a hülyét.- Jaj, de örülök, hogy újra látlak! Hiányoztál! -hallottam, hogy mosolyog. Chhh...Jobban örül Tommonak, mint nekem szokott. Pedig szinte ugyan annyit lát engem, mint őt....
-Én is nagyon örülök Oliv, de most rohannom kell!
-De ígérd meg, hogy még látlak! -viccelődve fenyegette mutató ujjával.
-Pfff....Ha még egyszer találkoztok, ott tartunk, hogy többet látod mint engem és Zoet egy hónap alatt...-beszéltem halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy meghallják. Louis csak egy értetlen pillantással ajándékozott meg, anya meg lehajtott fejjel motyogott valamit, amit nem értettem.
-Ígérem! De most megyek! Szia Oliv. Puszi Pukkancs! Délután hívlak! -kiabált vissza az ajtóból. Utána intettem, majd lepattantam a pultról és felfelé vettem az irányt. Ami nem jött össze, ugyan is anya a lépcső előtt elkapta a karom és vissza húzott. Tudja, hogy máskülönben nem álltam volna meg.
-Beszéltem tegnap James bácsikáddal. -mosolygott rám. Felcsillantak szemeim. Ha anyát hívja és nem engem, akkor ez csak egyet jelenthet!- Azt mondta, hogy örülnének, ha elmennétek egy hétre hozzájuk.
-YEAAAAAH! -bokszoltam a levegőbe. Imádok James bácsiéknál lenni! Imádom a két hülye unoka tesóm!- Juuuuuuj! Mikor megyünk? -hirtelen olyan izgatott lettem, mint egy 4 éves.
-Hát mivel tudta, hogy egyből bele egyezel, a legközelebbi gépet választotta, amihez még időtök is lesz össze pakolni. Az az, holnap 1kor indul a gép! -adta tudtomra.
-Jupiiiiiiiiii! -anya mosolyogva figyelte, ahogy örömtáncot leejtek az előszobában.- Akkor én most rohanok és össze pakolok! -ezzel fel is rohantam a lépcsőn.
-Rendben, de Zoenak is segíts! -hallottam ahogy még utánam kiált. Hát persze, ő nem tud neki....Chö...Mindegy.
A délelőttöm pakolással telt. Nem tartott volna ennyi ideig, ha Zoe képes lett volna eldönteni, hogy mit akar vinni...A végére már annyira felidegesített, hogy nyolcszor -igen, nyolcszor, nem túlzok!- kellett újra pakolnom a bőröndjét, hogy fogtam és beleszórtam mindent amit a szekrényében találtam. Erre bevágta a durcit és kivonult a szobából. Hát, most pont leszarom! Ne szívasson...Itt fekszek az ágyban és bámulom a plafont. Szét unom az agyam!
-Aaaahj...Kéne csinálni valamit. -motyogom hangosan.- Megvaaan! -kiáltok fel, mikor eszembe jut, hogy mit csinálok ma. Elveszem a telefonom az éjjeli szekrényemről és már tárcsázom is a számot.
-Lolaaaaaaa...-sikítottam a telefonba, miután felvette.
-Hello! -nevetett bele.
-Mond, hogy már itthon vagy?! -tudom, hogy nem látja, de azért kiskutya szemeket meresztettem a fehér plafonra.
-Oke, mondom. Itthon vagyok.
-De most szívatsz, vagy tényleg? -kérdeztem elhúzott szájjal.
-Tényleg. -hallottam, hogy mosolyog.
-Ezaaaaaz! -kiáltottam fel. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a park előtt és elmegyünk körbenézni a városban. Felkaptam egy fehér laza fölsőt, ami fekete mintával van ellátva és egy farmer sortot. Farzsebembe mélyesztettem a telefonom és a pénztárcám, fülhallgatóm pedig az első zsebembe és már robogtam is le a lépcsőn.
-Anyaaaa...-kiabáltam az előszobában, miközben a fekete dorkóm szenvedtem fel a lábamra.
-Nappali! -kiabált vissza. Miután sikerült felvennem a lábbeliket, bementem és megálltam a kanapé mellett, amin kényelmesen elterülve nézett valami hülye sorozatot.- Hova? -kérdezte, miután végig mért.
-Találkozok Lolával. Annyit akartam kérdezni, hogy itthon maradsz délután, vagy időben érjek haza, hogy Zoe ne maradjon egyedül?
-Menj csak, ma nincs bent semmi dolgom. -adta a rövid választ, majd figyelme újra a Tv-re irányult. Az ajtóból még vissza szóltam, hogy leléptem és majd jövök. Semmi reakciót nem kaptam.Egy órája sétálgatunk a belvárosban, közben jól elszórakozunk. Elmeséltem barátnőmnek az elmúlt napokban történteket, mindent! Neki elmerem mondani nyílt, emberekkel tele zsúfolt helyen is, mert tudom, hogy nem rendezne jelenetet. Ő inkább az a csendben őrjöngő típus. Most épp egy bevásárló központban kóválygunk, hogy valami ajándékot találjunk a két csajszinak, akiket boldogítani fogok egy hétig. Egy órája járjuk az üzleteket, de még mindig nem találtuk meg azt, ami tökéletes lenne. Elsétáltunk egy kirakat előtt, amiben megakadt a szemem egy pólón.
-Heuréka! - kiáltottam fel. Megragadtam Lola kezét, aki azt se tudta, hogy mi van és magam után húztam az üzletbe. Mászkáltam a sorok között, hogy megtaláljam a tökéletes felsőket. Mögöttem barátnőm csak kérdezgette, hogy mit keresek.

-Sikeeeer! -szóltam fel ismét, mikor leakasztottam két ugyan olyan felsőt. Az eladók szúrós pillantásokkal díjazták kirohanásom. Egy ártatlan mosolyt varázsoltam magamra és integettem. Szem forgatva elfordultak és csinálták tovább a dolguk.- Ezt most próbáld fel! -nyomtam a röhögő barátnőm kezébe a két ruha darabot.
-Minek? -kérdezte felhúzott szemöldökkel. Nem válaszoltam, csak megfordítottam és a fülkék felé toltam.
-Mert, te kb akkora vagy mint a két lökött, akiknek veszem! -adtam tudtára, miközben berántottam előtte a függönyt.Mikor kijött, megörültem a fejemnek, mert a póló tökéletes volt! Vissza öltözött és már mentünk is a kassza felé.
-Köszi, hogy segítettél. Meghálálom! -mosolyogtam rá.- Irány a Starbucks!!! -ordítoztam, miközben elhagytuk a bevásárló központot. Baromkodva tettük meg azt a negyed órás utat, ami a Starbucksig tartott. Bementünk, és rendeltünk magunknak egy egy hideg juicest. Kerestünk magunk szabad helyet, ami pont a nyitott terasz ajtóban volt.
-Sophia! -hallottam nevemet. Felpattantam és elvettem a kért italokat a pultostól, majd azokkal a kezemben tértem vissza barátnőmhöz.
-Köszönöm! -mosolyogva fogadta el a felé nyújtott műanyag poharat.- Uhhh, képzeld! -kezdett bele lelkesen, de abba is hagyta, mert telefonja hangosan jelezte, hogy üzenete érkezett. Mutató ujját feltartva jelezte, hogy várjak kicsit, közben táskájában kotorászott a mobilja után. Elolvasta az sms-t majd elhúzta a száját.- Sajnálom! De mennem kell, valami családi kupak tanácsot rendeltek össze, és ott kell lennem...-magyarázkodott, közben szedelőzködött össze.
-Semmi gond! -mosolyogtam rá.- Majd mesélj, hogy mi volt ilyen fontos!
-Persze, persze! De most rohanok...-motyogta. Áthajolt a kis asztal felett és megölelt, viszonoztam gesztusát.- Hali. -mondtuk egyszerre. Mindketten felnevettünk, majd távozott. Itt maradtam egyedül. Vissza ültem a kényelmes fonott fotelbe és csak bámultam az utcán járkáló embereket. Bele ittam hideg italomba, amely jól eső hűvösséggel árasztotta el testem. Elő halásztam a headsetem és össze dugtam a telefonommal. Bekapcsoltam a zene lejátszóm, és a fülembe dugtam a kis hangszórókat. Tipikus zene be, világ ki érzésem volt. Hátradőltem, becsuktam szemeim és élveztem, ahogy a nap lágyan simogatja bőröm. Már jó pár számot végig hallgattam, közben az italom is elszürcsölgettem. Még mindig csukott szemmel élvezem a napot, és a fülemben üvöltő zenét, mikor valaki megérinti a vállam. Ijedten kapom hátra a fejem, és pillantok fel a mögöttem álló magas bongyorkára. Amint felismerem, nekem is mosoly kúszik arcomra, pont mint neki.
-Hali! -köszöntem vidáman, miközben kihúztam fülemből a headsetet.- Hát te?
-Helo! Jöttem egy kis frissítőért, mert a srácok már nem bírják sokáig. -adta a választ.- Egyedül? -kérdezett vissza, mikor átnézett a velem szemben lévő üres fotelre. Bólintottam egyet.- Ez esetben, nem jössz velem? -kérdezte egy féloldalas mosolyt varázsolva arcára. Majdnem kicsúszott a számon, hogy ha továbbra is ilyen mosoly ül a képén, képtelen leszek bárhová is vele menni, mert itt helyben halok meg.

-De, persze...-sikerült kinyögnöm. Felsegített és együtt közelítettük meg a pultot.
-Szervusztok! Mit adhatok? -kérdezte egy srác, közben elég észrevehetően végigmért. Harryvel lehet egy idős. Barna haja előle felzselézve, mogyoróbarna szemei szinte égették a bőröm.
-Három frappuccino, kettő jeges caramel macchiato, és egy...Málnás juice. -tette hozzá ellenszenves hangon és mereven nézett az előttünk álló srác szemébe, miután megragadta a karom és felemelte maga elé, hogy megnézze a kezemben tartott pohár tartalmát. Közben átkarol és magához húzott. Csöndben figyeltem a jelenetet...Ez meg mi volt?! Scott -legalább is a névtáblája szerint- még pár másodpercig tartotta a szemkontaktust Harryvel, majd elindult kihozni a rendelést. Kicsit arrébb álltunk, hogy ne tartsuk fel a mögöttünk gyülemlő sort. Csöndben vártuk, hogy megkapjuk az italokat. Harry még mindig az oldalamon pihentette nagy kezét, közben a pult mögött munkálkodó magas srácot fixírozta zöld szemeivel. Megkaptuk az italokat és kifelé vettük az irányt. Én még vissza fordulva elmotyogtam egy halvány "Viszlát!"-ot, amit Scott egy újabb stíröléssel jutalmazott. Harry szorosabban húzott magához és vezetett ki a kávézóból.
-Köszönöm...-motyogtam halkan, mikor odaadta a málnás finomságom. Felmosolyogtam rá és csak néztem arcát, amin ott bujkált a mosoly. Nem nézett rám, de egy idő után hagyta, hogy a kemény arckifejezését, felváltsa egy óriási mosoly.- Így már jobb. -kuncogtam, majd bekaptam a szívószálam és szürcsölni kezdtem az italom. Kellemesen elbeszélgettünk, volt amikor csak csendben sétáltunk és csak élveztük a nap melegét. Amióta kiléptünk a Starbucksból, nem vette el a kezét, de nem is zavart különösebben. Jól esett az ölelése. Az egyik utcába bekanyarodva, egy kisebb tömeget pillantottam meg egy egyszintes épület előtt, tőlünk pár méterre. 
-Öhhm...Ugye nem fognak bántani? -kérdeztem félénken, mikor egyre közelebb értünk hozzájuk és leesett, hogy ők a fiúk rajongói. Néhányan elég érdekesen néztek rám, úgyhogy jogos volt a kérdés. Harry csak halkan felnevetett, és elengedett. De csak annyi időre, hogy megfogja a kezem és maga után húzzon a tömegben egy nagy kapu felé. Mindenki sikítozott, lökdösődött, pont mint amikor Zoe elveszett...Erősebben szorítottam az előttem utat törő srác kezét, mert kezdtem megijedni a sok lánytól, akik gyilkos pillantásokat mértek végig. Nagy nehezen eljutottunk a zöld kapuig, aminek a másik oldalán egy elég termetes pasi állt. Mikor meglátta Harryt, egyből kinyitotta előtte a kapu ajtaját és kérdőn tekintettel figyelt.
-Velem van! -mondta Harry határozottan. A hapsi egyből váltott, és mosolyogva húzott beljebb, hogy becsukhassa mögöttem a kaput. Haladtunk az épület bejárata felé, közben még párszor hátra pillantottam és néztem a nagy tömeget, ami az elébb majdnem elnyelt.
-Ki volt ez a kettős szekrény méretű gorilla? -kérdeztem halkan, mikor beléptünk az épületbe. 
-Az egyik testőrünk. Azért van kint, hogy meg akadályozza az idegenek bejutását. -kuncogott. Oda köszönt a portásnak, vagy én nem tudom kinek, aki az ajtó melletti kis pult mögött ült.
-Szió Hazzi! -a húszas éveiben járó lány, nyávogó hangon, lelkesen köszönt vissza, de mikor én is elmotyogtam egy "Hali!"-t egyből lefagyott a mosoly az arcáról és össze húzott szemekkel figyelt. Ma mindenki az ellenségének tekint?! Még hányan fognak így végig mérni? Harry kezemnél fogva húzott maga után a folyosón, majd befordultunk balra, elhaladtunk jó pár ajtó mellett, majd a folyosó végén lévő ajtón Harry benyitott és előre engedett engem. Félénken besétáltam és körbe néztem. Egy hatalmas próba teremben találtam magam, tele hangfalakkal, erősítőkkel és különféle hangszerekkel. A jobb oldalt lévő falat végig tükör borította, bal oldalt kanapék és fotelek voltak, amiken hanyagul oda vetett táskák, különféle ruha darabok és mikrofonok voltak. 
-Megjöttüüüüünk!! -ordította el magát Harry, közben becsukta mögöttünk az ajtót. A srácok a tükör előtt bohóckodtak, de a mély hangra felkapták a fejüket. 
-Jöttünk? -kérdezett vissza Liam, közben felénk fordult. A többi srác is felénk fordult.
-Pukkaaaaaancs! -kiáltott fel Tommo és elkezdett felém rohanni. Szorosan magához ölelt és megpörögtünk párat, közben sikítva nevettem. 
-Köszi Tommo, én is örülök, hogy látlak! De most már tegyél le! Vissza jön a málnás juiceom! -kértem még mindig nevetve. Egyből elengedett. Adtam egy cuppanós puszit az arcára, amit ő is megtett csak épp a fejem búbjára. 
-Hali! -köszöntem a többieknek is mosolyogva, miután Louis elállt előlem.

16. Fejezet

-Négy éves voltam, de még mindig tisztán emlékszem az egész napra. -kezdtem bele a kis mesémbe. Mindannyian izgatottan figyeltek, mint a kis ovisok, mikor az óvónéni mesét olvas. Liam a padra tett kezein pihenteti buksiját és úgy néz rám, Harry könyökölve támasztja fejét. Zoe, Niall ölében, hasonlóképp van mint Harry, könyököl a fa padon, és támasztja a buksiját. A szőkeség hugom vállára támasztott állal figyeli mind egyes mondatom. Mellettem Zayn jobb kezével támaszkodik a padon és felém fordítva fejét, hallgatja a mondókám. Egyedül Tommo az, aki úgy ül mint én, se támasz se fekvés.- Beck vitt haza oviból...
-Várj! -szakított félbe Niall. Mosolyogva néztem rá, és vártam, hogy folytassa.- Ki az a Beck? -jogos a kérdés, hisz ők nem ismerik.
-Beck a testvérünk. -fordult hátra az ölében lévő Zoe és adta meg a választ helyettem. Mindegyik srác lerendezte egy "Ooh...Értem."-mel és már folytathattam és a sztorit
-Na, szóval. Beck vitt haza oviból, mert anyuék dolgoztak és nem értek rá, hogy eljöjjenek értem. Ezért gyalog mentünk haza. Épp ezen a környéken sétáltunk, mikor megláttam egy fagyis kocsit, és elkezdtem könyörögni, hogy vegyen nekem. Vagy tíz percet könyörögtem, mire sikerült meggyőznöm, hogy a zsebpénzét költse rám. A lelkemre kötötte, hogy még csak a közelébe se menjek a beton falnak. Maradjak itt, már mint akkor ott, valamelyik padnál. -kezdtem el mutogatni a nem olyan messze lévő padokra a sétány mellett.- Ő elment, én meg nem bírtam megállni, muszáj volt oda mennem és néznem a vizet! Így hát oda ugráltam a falhoz és felmásztam rá. Szépen lecsücsültem és lóbáltam le a lábam a szélén, közben csodáltam a vizet. A nagy bambulásban fel se tűnt, hogy valaki mögöttem ordítozik.
-Oké, akkor most szünet! Az én részem jön! -kiáltott fel Louis. Mindenki ijedten kapta rá a tekintetét, hisze eddig csöndben ült mellettem.- Harmadikos voltam, és osztálykiránduláson Londonba jöttünk. Egész nap járkáltunk, voltunk a palotában a viasz testes múzeumban, tudjátok mire gondolok?! -nézett körbe megerősítést várva. Mindenki csendben bólogatott.- Na és végre megálltunk kicsit pihenni itt a parkban. Mindenki rohangászott össze vissza, meg ordítozott a haverjával. Nekem meg persze, hogy az akkori legjobb haverjaim beteget jelentettek és nem jöttek el! Na mindegy...A lényeg, hogy unalmamban mikor megláttam egy galambot, és elkezdtem kergetni...-nem tudta tovább mondani, mert mindenki felröhögött. Megvárta amíg lecsillapodik a társaság, majd folytatta.- Elkezdtem kergetni és nem is figyeltem, hogy merre repül. Futottam utána, egyenesen a kőfal felé, ami felett ő átrepült én meg fenn akadtam. De nem is ezzel volt a gond, hanem, hogy nem figyeltem magam elé, csak a madarat követtem a szememmel és nem vettem észre, hogy előttem a falon, ül egy kislány. Na, hát azzal a lendülettel, amivel a galamb után nyúltam, löktem le a kislányt a falról, aki sikítva zuhant egyenesen az alattunk lévő folyóba. -itt Tommo elhallgatott, és lehajtott fejjel mormogta az orra alatt, hogy "Sajnálom!", mint mindig, mikor valakinek elmeséltük a történetet. Már vagy ezerszer mondtam neki, hogy ne sajnálja, mert ha akkor figyelt volna, most valószínűleg nem ismernénk egymást.
-Tommo, mondtam már, hogy ne kérj bocsánatot! -bújtam hozzá és öleltem meg szorosan. Viszonozta a gesztust. A nagy ölelésünk, Harry hangja szakította meg.
-Na, folytassátok már! -szólt ránk türelmetlenül.
-Oké, oké, fürtös! Nyugi! -nevettem rá.- Gondolom mindenkinek leesett, hogy én voltam az a szerencsés, aki a vízben kötött ki. -mindenki nagyban bólogatott.- Mikor a vízbe értem, próbáltam, feljutni a felszínre, de nem igazán sikerült, mert még nem tudtam úszni. Csak kapálóztam és közben liter számra ittam azt az undorító vizet. A víz hihetetlenül hideg volt, és én egyre kevesebbet észleltem a körülöttem lévő eseményekből. Röviden, sikeresen elájultam a folyóban.
-Én meg miután sikerült a kisebb sokkból vissza térnem, egyből másztam fel a falra és ugrottam Sophi után.
-Várj, várj, várj! -szakítottam félbe nevetve.- Azt se hagyd ki, hogy miért egy szál bugyiban másztál ki a vízből! Ne, hogy már a legnagyobb poént kihagyd az egészből! -nevettem tovább, és a könnyeimet törölgettem.
-Kösz! Nem akartam elmesélni, de ha már ilyen észrevétlenül felhívtad rá a figyelmet....Sophi bátya, Beck, pont akkor ért vissza és látta az egész jelenetet. Mikor le akartam ugrani, utánam kapott, hogy vissza húzzon, de csak a gatyám alját sikerült megcsípnie. Ezzel sikeresen lerántotta, mikor elrugaszkodtam. Kb a térdemig lecsúszott, és a vízbe érkezésemkor, még lejjebb. Még sikerült elkapnom Pukkancsot, mielőtt végleg elmerült volna, de a ki úszás már nem ment, mivel a lecsúszott gatya a bokámon, meg akadályozta, hogy mozgatni tudjam őket. -itt egy picit megállt, hogy egy mély lélegzetet vegyen.- Sikeresen lerugdostam magamról, így ki tudtam húzni a már ájult Sophit. -mindenki tátott szájjal hallgatta a történetet.
-Igen, és mikor sikerült felcipelnie a sétányra vezető rámpán, Beckel szét trancsírozták a mellkasom, mikor próbáltak a filmekben látott módszerrel újra éleszteni. -folytattam nevetve. Louis is velem együtt nevetett, de a többiek még mindig bambán figyeltek. Hát oké...- Aztán mikor egy értelmes felnőtt segített nekik, felébredtem. Az első amit megpillantottam egy sárga répás alsóban feszítő szétázott fiú, aki azt se tudta mit csináljon. Röhögő görcsöt kaptam és senki nem tudta, hogy mi a bajom, mert egyáltalán nem hasonlított nevetéshez, mivel még nem kaptam rendesen levegőt a tüdőmben lévő rengeteg víz miatt.
-Azt se tudok mit csináljunk! Beck kétségbe esve rángatta az öreg bácsi karját, aki segített nekünk, hogy csináljon már valamit. Sophi meg nem bírta abba hagyni a röhögést a látványomtól. -vágott pofákat. Hát basszus...Megnéztem volna, ő hogy bírja ki röhögés nélkül azt, ahogy akkor kinézett!
-Persze, mert te nem röhögtél volna, ha egy sárga répás bugyiban álldogáló fiú,  akinek a ruhájából csavarni lehetett a vizet, ott sikítozik és kapálózik. -érveltem.
-Jó, nyugalom! Ne kezdjetek el vitatkozni! -szólt ránk Liam. Abba hagytam a beszélést és egyszerre öltöttünk nyelvet Louisal egymásra, majd vissza fordultam a többiek felé.
-Miután sikerült lenyugodnom, és azt a pár liter vizet is kiköhögnöm a tüdőmből, Louis bocsánatot kért, hogy nem akart le lökni meg blablabla...Erre Beck még le is cseszett engem, hogy ő megmondta, hogy ne menjek a fal közelébe. Utána Tommo elkezdte keresni az osztályát, akik eltűntek és sehol sem találta  őket. Persze Beck segített neki keresni, de nem jártak sikerrel.
-Jah, ott hagytak. Értitek?! Ott hagyott az osztályom Londonban!! Jó, mondjuk a tanáron nem csodálkozom, hogy szívesen "felejtett" -rajzolt idéző jelet a levegőbe- itt, mivel gyűlölt. Én is őt, szall' nem volt nagy para. De azért ez kicsit durva volt még tőle is...-gondolkodott el hangosan. Mi csak nevettünk azon, hogy milyen fejet vág.
-Mindegy, a lényeg, hogy itt hagyták. Nekünk meg nem volt szívünk otthagyni egyedül, alsó gatyában, ja nem! Pontosítok, bugyiban! Szegény vizes kis srácot, aki kétségbe esve kereste az osztályát...
-Mi?! Nem! De hogy voltam kétségbe esve! Simán haza találtam volna...Ura voltam a helyzetnek! -szakított félbe. Én csak ránéztem és egy "Persze, hát hogyne!" arckifejezéssel és bólogattam. Tommo szúrós szemekkel nézett, majd megfogta a fejem és vissza fordított a többiek felé. Elkezdtem nevetni, szint úgy a többiek is a jelenet láttán.
-A lényeg, hogy nem hagytuk ott. Elhívtuk hozzánk, hogy majd tőlünk felhívja a szüleit, meg át is öltözik valami száraz ruhába. Ja, és még hozzá tenném, hogy répás bugyiban jött át a fél városon! -fejeztem be a mondatom röhögve.
-Haha...Nagyon vicces! Most mond azt, hogy nem volt sexy meg menő az az ALSÓNADRÁG! -hangsúlyozta az utolsó szót. Jól van, higgyen amit akar...
-Valószínű, hogy majd egy négy éves kis lánynak, aki még mindig ott van le ragadva, hogy a virág meg a méhecske, pont sexy lesz egy tökig ázott bugyis kis fiú....-néztem rá fájdalmasan.
-Szerintem akkor is k*rva jól néztem ki...-rántott vállat hanyagul. Na itt már végképp szakadt az egész társaság. Liam és Harry egymásra borulva sírt a röhögéstől, Niall majd le esett a padról Zoeval az ölében és a mellettem helyet foglaló Zayn az asztalt csapkodta.
-Na mindegy...-törölgettem meg a szemem, hogy eltüntessem azt a pár könnycseppet, ami kifolyt a szememből a nagy röhögés közben.- Ezután a kis incidens után, tüdő gyulladást kaptam, amiről fogalmam sincs, hogy szerzett tudomást Louis. De a betegség alatt, szinte minden nap felhívott és vagy ezerszer bocsánatot kért. Meg űzte az unalmam délutánonként, mikor Beck még a suliban volt edzésen vagy bármi.  Aztán nyáron Beck kikönyörögte anyuéktól, hogy had jöhessen el hozzánk két hétre és az után hagyománnyá vált, hogy minden nyáron nálunk volt pár hetet. Elválaszthatatlan barátok lettünk. De nem csak velem, Beckel is azok lettek. Meg volt, hogy suli idő alatt is a szünetekben eljött, vagy mi mentünk hozzájuk. Így ment egészen két évvel ezelőttig. Utána valamiért megszakadt a kapcsolat...De most már tudom, hogy miért....-néztem végig a körülöttem ülő srácokon. A gombóc a tokomban megjelent, és egyre nagyobbra nőtt. Az utolsó mondatom, már szinte suttogtam. Mindenki abba hagyta nevetést, és aggódva néztek rám. Nem bírtam sokáig, a könnyek utat törtek maguknak. Egyből felpattantam a helyemről és kimásztam a két srác közül. Rohanni kezdtem, csak azt nem tudom hová. Hallottam, ahogy utánam kiabálnak, de nem érdekelt. Nem akarom, hogy lássák ahogy sírok! Nem akarom, hogy az emberek gyengének lássanak! A sétányon haladó emberek között szlalomoztam, néha valakinek neki is mentem. Nem direkt, de a szememet ellepő könnyektől, már alig látok. Csak szaladtam céltalanul. Mikor meguntam, hogy az embereket kell kerülgetnem, a fák közé indultam. A lábaim már kezdtek fáradni és úgy éreztem elég messzire kerültem mindenkitől. Egy fának dőltem, majd lecsúsztam egész az aljáig. Felhúztam a térdeim és átöleltem őket. Fejemet rájuk hajtottam, és kiengedtem az idáig vissza fojtott könnyeimet. Még csak most eszméltem rá, hogy mennyire is hiányzott Tommo. Mire sikerült teljesen beletörődnöm, hogy eltűnt, kilépett egy szó nélkül az életemből, újra felbukkan. Mielőtt még valaki azt hinné, hogy bármi is volt köztünk, verje is ki a fejéből! Szerettem, sőt még most is. Nagyon! De csak is bátyámként tekintettem rá mindig is. Kb tíz perce ülhettem itt, sírva egy fa tövében. Lépteket hallottam a fa mögül, ami rejteket biztosított nekem.
-Sophi? Sophia? -hallottam ahogy a nevemet kiabálja. De jelen pillanatban, el akarok bújni mindenki elől. Nem akarom, hogy megtaláljanak! Úgy gondoltam, hogy elég messziről hallom még a hangokat ahhoz, hogy legyen esélyem elmenekülni a "vadászom" elől. Nehezen ugyan, de még mindig sírva, felkeltem a földről, és próbáltam lépésről lépésre gyorsítani a tempómon. Látásom még most se volt tiszta, alig láttam bármit is. Épp, hogy csak a fákat ki tudtam kerülni. Hallom ahogy valaki fut mögöttem. Gyorsítani próbálok tempómon, de feleslegesen, mert megbotlom egy faágban. Üldözőm pont időben ér utol, és sikerül elkapnia, még mielőtt elhasalnék. Szorosan magához von, karjait védelmezően fonja körém. Kezemet mellkasára teszem és fejemet is belefúrom mellizmaiba. Mélyen magamba szívom kellemes illatát. Csak sírok a karjaiban, mit sem törődve azzal, hogy teljesen eláztatom fehér pólóját. Érzem, ahogy kezeit hátamon mozgatja fel, s alá. Így állhattunk pár percet. A levegő utáni kapkodásom, szép lassan átalakult szaggatott légzéssé. Sikerült kicsit lenyugodnom, a könnyeim se hullottak már a szemeimből.
-Köszönöm...-motyogtam mellkasába, mikor sikerült teljesen lenyugodnom. Nem emeltem fel a fejem, mikor kicsit elhúzódott tőlem. Kezeit még mindig a hátamon pihentette. Nem akartam a szemébe nézni ezek után. Tudom, hogy már látott így, de most már biztos vagyok benne, hogy egy folyton síró libának tart.
-Ne köszönd, szívesen jöttem utánad. -hallottam halk, rekedtes hangját. Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.- Bár jobban örültem volna, ha nem ilyen állapotban kell rád találnom. -mosolygott rám. A szívem hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett verni, ahogy megláttam gödröcskéit, és édes mosolyát.- Akarsz róla beszélni? -kérdezte óvatosan. Halványan bólintottam, majd fogtam magam és leültem a mellettünk lévő fa alá. Furcsán nézett rám.
-Nincs kedvem vissza menni. Ha tényleg szeretnél velem beszélni, akkor azt itt kell. -adtam tudtára. Egy szó nélkül helyet foglalt mellettem, és karját átvette a vállamon. Ezzel kicsit közelebb húzott magához. Fogalmam sincs miért, de a közelében mindig megnyugszom, és biztonságban érzem magam. Valami arra késztet legbelül, hogy bízzam meg benne és mondjak el neki mindent, ami csak kavarog bennem.
-Miért borultál ki? -kérdezte. Éreztem tekintetét, ahogy figyel. Nem néztem rá, csak magam elé bámulva kezdtem el mesélni.
-Louis volt a második bátyám. Nagyon szerettem, igazából még most is. Neki mindig sikerült megnevettetnie, mikor másoknak nem. Benne teljes mértékben megbíztam és ő is bennem. Még olyan dolgokat is elmertem neki mondani, amit Becknek vagy Julesnak nem.
-Ki az a Jules? -kérdezte.
-A legjobb barátom. Születésünk óta ismerjük egymást, és mindig számíthatok rá. -néztem rá. Bólintott egyet, jelezve, hogy értette.- Azért akadtam ki, mert Louis szó nélkül lépett ki az életünkből. Annyit sem mondott, hogy pá. Vagy bármi! Rengetegszer hívtam, de soha nem vette fel. Sms-t írtam, annyi volt a válasz, kb három nap múlva, hogy majd beszélünk. Mindig lerázott, ilyen kis szar, egyszavas válaszokkal. Egyszer volt, hogy felvette. -itt picit megálltam, és vissza emlékeztem arra a telefon hívásra, ami annyi fájdalmat okozott. Mély levegőt vettem, amit pár másodpercig bent tartottam.
~Vissza emlékezés~
Beck végre nincs itthon, edzésre ment. Anya dolgozik, Zoe meg úgy is kicsi, na meg még beszélni se tud. Úgy, hogy esélytelen, hogy bátyókám fülébe jusson, hogy megint megpróbálom. Folyton azt mondja, hogy hagyjam. Ha nem veszi fel, biztos nem véletlenül teszi. Majd jelentkezik, ha tud.  Nem! Louis mindig jelentkezik! Lázasan kerestem a telefonom a lakásban, ami persze, hogy nem volt meg. Tíz perc után megtaláltam a fürdőben a csap mellett. Mit keres ez itt? Áhh, mindegy. Kapkodva kerestem ki a névjegyzékből Tommo számát és rögtön tárcsáztam is. Kb a tizedik csörgésre fel is vette.
-Helló! -köszönt vidáman.
-Jéé, nem vetted észre a nevem a kijelzőn és felvetted?! Vagy mi történt? -kérdeztem bunkón.
-Mi? Nem! Sajnálom...Tényleg! De sok a dolgom és...-nem hagytam, hogy befejezze. Egyből a szavába vágtam.
-Tudod mit?! Nem érdekelnek a kifogásaid! Egyszerűen mond meg, hogy már leszarod a fejem! -kezdtem kiabálni a telefonba. A könnyek ellepték a szemem és lassan végig folytak az arcomon.- Tudod milyen érzés, mikor a legjobb barátod folyton leráz? Mikor hívod és nem veszi fel, vagy az smseidre egyszavas válaszokat ír, de még azokat se tartja be?! Hányszor írtad, hogy vissza hívsz, vagy, hogy majd beszélünk?! Elárulom, hogy vagy ezerszer! Lássuk csak hányszor teljesítetted amit ígértél....Áhh megvan! Sehányszor! -hangom elcsuklott és csak bőgtem az ágyam mellett a földön.- Nagyon fáj Tommo!
-Én...Én...Sajnálom! -hallottam, hogy ő is a sírás szélén áll.
-Ne, ne sajnáld. Csak mond meg, hogy miért? Ez minden, amit tudni akarok...Ha már nem akarsz a barátom lenni...Megértem. Vagy is nem, de elfogadom! Csak mond meg. Miért?-tettem fel azt az egyszerű kérdést, ami már hetek óta gyötör. A vonal másik végéről csak Louis szaggatott légzése hallatszott. Kb két percig csak egymás légzését hallgattuk, vagy is ő még a sírásom is.- Miért? -tettem fel újra a kérdésem. Ekkor hallottam, hogy valaki beront a helységbe, ahol Louis tartózkodott és eszeveszetten nevet.
-Na, Lou gyere már! Simon kinyír ha késünk! Már mindenki elindult, gyere már! -kiáltotta neki egy srác.
-Sajn...
-Louis! Le ne tedd! Ne, hogy le merd nekem rakni! Ha most kinyomod, én bele őrülök! -kiabáltam sírva a telefonba.
-Sajnálom! Szeretlek Pukkancs! -suttogta bele a telefonba, majd megszakította a hívást.
-NEEE....Tommo! Gyere vissza!! -bőgve vágtam a telefonomat a falhoz ami darabokra hullva esett a földre, és sikítottam.- Kérlek....- Felhúzott térdeimet átölelve ültem az ágyam mellett és bőgtem szét a fejem.
~Jelen~
-Ezután nem beszéltünk többet, egészen mostanáig. Mikor kinyomta, úgy éreztem elárultak....-gördült le egy könnycsepp az arcomon. Harry óvatosan emelte arcomhoz a kezét, és törölte le.
-Sajnálom. -motyogta maga elé. Mi? Mit sajnál? Felnéztem rá, és kérdő tekintettel vártam, hogy folytassa.- Még az X-Factor alatt történt. Emlékszem rá... Én voltam az, aki akkor berontott hozzá. Miután letette a telefont, nem szólt semmit, csak sírva kirohant a szobánkból és Simon irodájában értem utol. Utána elég sokáig szar passzban volt. Most már értem, hogy miért....Tényleg sajnálom! -nézett rám. Én csak megráztam a fejem, és felpattantam. Nem akarom, hogy miattam legyen rossz kedve. Értetlenül nézett rám, nem esett le neki, hogy jó lenne ha követné a példám.
-Nem akarom, hogy te is rossz kedvű legyél! Elég ha csak én vagyok az. -nevettem fel keserűen.- Na, gyere! - mosolyogva nyújtottam felé a kezem, hogy segítsek neki felkelni. Elfogadta, majd miután ő is két lábon állt, elindultam a sétány felé.
-Merre? -kérdezte, mikor már az emberek között sétáltunk egymás mellett. Felnéztem rá és vállat rántottam. Nevetve fogta meg a csuklóm és kezdett el maga után húzni az emberek között.
-Hé! Most hova rohanunk? -tudakoltam úgy szint nevetve.
-Majd meglátod! -fordult hátra, és vigyorogva válaszolt. Istenem, annyira aranyos. Előre fordította tekintetét, és úgy húzott maga után. Igazából már nem maga után, mivel mellette futottam. De még így se engedte el a csuklóm. Fogalmam sincs miért. Attól fél, hogy elmenekülök, vagy mi?
-Legalább annyit elmondasz, hogy mennyit futunk még? -kíváncsiskodtam tovább. Mosolyogva rázta meg a fejét, majd rám nézett. Figyelmesen vártam válaszát.
-Ne legyél már ennyire kíváncsi, hamar megöregszel! -hát ez pont nem az a válasz amit vártam! Lemondóan sóhajtottam, majd folytattam a Harold után való rohanást. Már feladtam, hogy kitaláljam hova visz a göndörke, mikor egy bal kanyart véve rákanyarodtunk a Tower Bridgere. Fel se tűnt, hogy már idáig eljöttünk. Harry lassított a tempón, majd mire híd közepéhez értünk, megállt. Vártam, hogy folytassuk az utunk egyenesen előre, mert a híd most épp le volt eresztve, így szabadon átkelhettünk rajta. Ehelyett
megfogta a kezem és újra húzni kezdett maga után.
-Gyere! -biccentett a felső hídra vezető lépcső sor felé. Mint a jó kisgyerek a szüleit, követtem Harryt. Mikor felértünk, bevezetett egészen a közepéig, majd a korlátnak dőlve kezdte csodálni az elénk táruló csodálatos képet.

-Ez gyönyörű! -gyönyörködtem.- De miért jöttünk ide? -kíváncsiskodtam megint. Harry mosolyogva fordította tekintetét a tájról rám.
-Ide szoktam feljönni, ha valami gondom van. Nagyon szeretek itt lenni. Kicsit egyedül lehetek, mivel elég kevés ember jár át itt fent. Meg csak nézz körbe! Eszméletlen a látvány, főleg naplementében! -mesélte csillogó tekintettel. Közelebb mentem hozzá, majd én is a korlátnak támaszkodva néztem magam elé. Hirtelen beugrott valami.
-Jézusom! -löktem el magam a korláttól hirtelen. Harry ijedten kapta felém a fejét.- Ott hagytam Zoet! -néztem rá kétségbe esve.- Ezt nem hiszem el! Ott hagytam a hugomat! -ezzel elkezdtem rohanna a lépcső felé, amin az előbb feljöttünk. Mielőtt lerohanhattam volna a lépcsőn Harry elkapta a karom és nem engedte, hogy elmenjek.
-Nyugi! Hidd el, hogy vigyázni fognak rá! -hallottam magam mögül. Hátra fordultam, majd még mindig kételkedve néztem rá.- Hidd el! -mosolygott rám biztatóan.
-Öhhm...Oké...-adtam meg magam. Elengedte a kezem majd vissza sétált a korláthoz. Követtem.- De azért írok Louisnak egy sms-t. -kaptam ki a zsebemből a telefonom. Ő csak nevetett, miközben kerestem a névjegyzékben Tommo számát.- Először is...Kéne tudnom a számát...-motyogtam magam elé, mikor leesett, hogy már nincs meg. Harry kivette a telefonom a kezemből, és a sajátját adta helyette. Ránéztem a kezembe nyomott készülékre, ami már várta, hogy bepötyögjem a szavakat, és elküldhesse Louisnak.- Köszönöm! -mosolyogtam rá, és már írtam is.
Feladó:  Hazz<3
"Hali Tommo. Kérlek vidd haza Zoet. Köszönöm! Pukkancs xx"
Rányomtam a küldés gombra, majd vissza adtam a tulajdonosának.
-Köszi! -köszöntem meg még egyszer. Mosolyogva bólintott, majd ő is vissza adta az én telóm.
-Nincs mit, és be írtam Louis számát. -fordult újra a korlát felé.
-Fejből tudod a számát? -kérdeztem csodálkozva.
-Persze! Mind a négyükét. Elő fordult már, hogy egy rajongó kikapta a kezemből a telóm és elfutott vele. Muszáj volt megjegyeznem mindegyik számot, hogy egyből tudjak nekik szólni, hogy lehet lesz egy zaklatójuk. -válaszolta nevetve.
-Ez komoly?! Embeeeer....Milyen rajongóitok vannak nektek? -már fájt a hasam annyira nevettem.
-Hé, ők a legjobbak az egész világon! -rivallt rám. Abba hagytam a nevetést és kussban kezdtem nézni az alattunk folyó vizet.- Bocsi! Csak nélkülük most nem tartanánk ott ahol...Nagyon szeretem őket és védem is mindegyiket. -kért bocsánatot az előbbe kirohanásáért.
-Megértem. -mosolyogtam rá.- Na és mesélj, milyen őrültségeket csinált Tommo az elmúlt két éveben? -váltottam témát.
-Huuuuh...Elég sok mindent! -nevetett fel. El is hiszem. Ez a gyerek nem normális!- Mutatok párat. -vette elő a farzsebéből a telefonját, és nyomkodni kezdte. A korláton támaszkodva vártam, hogy végezzen. A vizet kémleltem, mikor éreztem, hogy mögém áll. Nekem dőlt, karjaival körbe zárt, majd állát a vállamra tette és a telefonját előttem tartotta a levegőben.- Ezek az x-factoros videónaplók. Imádtuk őket csinálni! Nagyon élveztük..-mesélte boldogan. Kicsit kuncogtam, mert fürtjei csikizték arcom. Errébb tűrtem pár tincset és ekkor vettem észre, hogy ajkaink között alig van pár centi. Ő is rám nézett és mosolyogva figyelt. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy gyönyörű szemeibe néztem. Még soha senki nem volt rám ilyen hatással! Közeledni kezdett, már majdnem össze értek ajkaink, mikor hirtelen elfordítottam a fejem, így csak egy arcra puszit kaptam.
-Nézzük azt a videót. -motyogtam szégyenlősen. Száját elemelte arcomtól, majd ő is a telefon felé fordulva nyitotta meg a youtube videót. Megköszörülte a tokát, majd elindította. Egy lépcsőn ültek egymás mellett meg alatt. Bemutatkoztak majd meséltek kicsit az előző estéről, hogy a közönség fantasztikus volt, hogy az egyik legjobb fellépésük volt idáig, és Harry beteg volt. Egy kérdő pillantást vetettem rá, mire mosolyogva megrántotta a vállát, jelezve, hogy lényegtelen.
-A videóra figyelj! -szólt rám kedvesen. Figyelmem újra a kezében tartott mobilra irányult. Mikor megláttam, hogy Louis nyúzza Harry fejét, hogy szerinte még mindig lázas, felnevettem. Aztán a következő előadásról beszéltek, hogy most nem mondják el, milyen dalt választottak. Lou itt se bírta ki, bele motyogott. Egyre jobban nevettem, de ami igazán feldobott, az Niall nevetése volt. Egyszerűen haláli!
-Ez az a Cher akire gondolok?! -állítottam meg a videót. Felvont szemöldökkel és leesett állal néztem Harryre.
-Ha Lloydra gondolsz, akkor igen. -bólintott nagyot.
-Wááááá....Imádom a csajt! Fenomenális! -áradoztam.
-Igen, szerintem is az. -figyelt nevetve.
-Jézusoom...Rohadt mákosok vagytok! Én soha nem fogok vele találkozni. -szontyolodtam el. Harry mosolyva megsimogatta az arcom majd elindította a videót.
-Éééén talán, Maryt. Mary? Igen...Ő az enyém. -motyogta a fülem mellett a videóval egyszerre.- De volt valami, emlékszem amikor felhívtam....Ő AZ ENYÉM! -üvöltötte Louisal együtt. A kettő között csupán annyi a különbség, hogy amíg Tommo Harry fülébe, ő az enyémbe kiabált.
-Ááááh, Harry! Te barom! Kiszakad a dobhártyám! -kiáltottam fel, mikor bele üvöltött a fülembe.
-Jaaj, bocsi! Nem akartam! El is felejtettem....Ne haragudj! -nézett rám boci szemekkel. Mosolyogva megráztam a fejem és újra a videót néztem.
-Én tanítottam zongorázni! -kiáltottam fel büszkén, mikor Louis elmesélte, hogy picit konyít hozzá.-
-Te tudsz zongorázni? -kérdezte döbbenten. Most mivan? Ezen miért kell meglepődni? Na mindegy..
-Ühüm. Harmadikban meg negyedikben tanultam. -adtam tudtára.- De meguntam, és inkább gitározni tanultam, Beck egyik haverjától.
-Majd egyszer gitározol nekem? -kérdezte kisfiús mosollyal arcán és megint bevetette a boci szemeit.
-Persze! De ehhez nem kell, így nézned. -egyeztem bele.- Imádok játszani. -adtam tudtára. Még megnéztünk pár videót. Többek közt, mikor Louis superman lesz. Na ennél röhögő görcsöt kaptunk mind a ketten! Harry a vállamba fúrta a fejét és próbált megnyugodni míg én a kezembe temettem arcom. Mikor végeztünk ezzel a videóval is, megbeszéltük, hogy megyünk, mert már késő van. Ahogy Harry el lépett mögülem, elkezdtem fázni. Fel se tűnt, hogy így lehűlt a levegő. Én meg trikóban vagyok. Király! Vacogva fontam össze karjaim magam előtt és indultam meg a lépcsők felé. Mikor leértem, bevártam Harryt is. Ha fázok, mindig sietek.
-Fázol? -kérdezte ahogy leért. Neeem, csak szokásom vacogni!
-Ja. -mellém lépett és átkarolt. Így tettük meg az utat egészen a Range Roverige. Kinyitotta az ajtót, amin be is másztam, majd ő is beszállt és indultunk is haza. Vagy is engem vitt haza, aztán ki tudja ő merre megy.
-Köszönöm! -mondtam mikor leparkolt a ház előtt.
-Ugyan mit? -kérdezett vissza értetlenül.
-Azt, hogy utánam jöttél. Szerintem még most is ott sírnék...Köszönöm Harry! -néztem a szemébe. Ő csak mosolygott, majd gyengéden két keze közé vette arcom és közel hajolt hozzám.
-Ezt ne köszönd! Bármikor utánad mennék! -nézett mélyen a szemembe. Elpirultam, de nagyon! Szívem hevesen kezdett verni.
-Köszönöm. -mondtam még egyszer, ő csak mosolyogva rázta meg a fejét.- Jóét Harry! -köszöntem el tőle és egy puszit nyomtam az arcára. Kiszálltam a kocsiból és az ajtóhoz siettem. Még hátra néztem egyszer és láttam, hogy Harry még mindig itt áll és figyeli minden lépésem. Mosolyogva integettem neki, és besétáltam az ajtón ami nyitva volt. Ez azt jelenti, hogy Louis haza hozta Zot. Becsuktam az ajtót és háttal neki dőltem. Hallottam ahogy Harry elhajt, majd elindultam a szobám felé. Nem láttam semmit a sötét lakásban, csak megszokásból kerülgettem a tárgyakat. Ahogy felértem az emeletre, balra fordultam és a szobám ajtaja felé közelítettem. Ekkor valaki megfogta a vállam. Nem láttam senkit se a folyosón, sőt még hallani se hallottam, hogy lett volna bárki más is rajtam kívül itt. Akkorát sikítottam, hogy szerintem még a szomszédok is hallották. Reflex szerűen könyököltem gyomorszájba támadóm, aki fájdalmas hangokat hallatva görnyed földre mögöttem.....