Közérdekű közlemény! Jobb ha elolvasod...

Hiiiii babes!

Tudom, hogy elég régen jelentkeztem utoljára, amit sajnálok is. Sajnálom, hogy mindig azt  mondom, hogy "mostantól rendesen jönnek a részek blablablablablabla...". Sajnálom, de próbálom ilyenkor magamat is meggyőzni, hogy "igen, a következőt gyorsan össze hozom, és lesz is értelme!", de valahogy sosem bírom megírni.
Már jó ideje írom, és alig vannak olvasok, az elején azért nem panaszkodtam, mert tudom, hogy az elején elég mákosnak -és tehetséges írónak- kell lenni, hogy egyből +20 rendszeres olvasód legyen és részenként 10-20 komment. És ez, hogy alig kapok vissza jelzést, elvette a kedvem. Igazából már nem is írom olyan lelkesen a részeket, sőt...eléggé elment a kedvem ettől a blogtól!
Az elején egy csomót hibáztam, nem volt elég össze szedett a történet, nagyon elhúztam, még napestig sorolhatnám a hibákat, de legyen elég annyi, hogy nem vagyok ezzel az egésszel megelégedve amit csináltam. Ezért most hivatalosan is úgy döntöttem, ezt a blogom bejezem! Kész, vége, ennyi volt.
Sajnálom!
Tényleg sajnálom, hisz ez volt az első blogom és szerettem/szeretem, de már nincs meg bennem a lelkesedés iránta. Meg ötletem sincs, ami elég nagy probléma, ha már blogot írok.
Van két másik blog, amin szorgoskodom, de mivel idén elég durva évem lesz, a kosárlabda miatt, na meg persze a tanulás is fontos blablabla, ezért ott sem lesznek túl sűrűn részek, de próbálkozom, ahogy csak tudok! Itt volna az egyik; ez egy Hope nevű lányról szól, de a többit olvassátok el a blogon. KATT!
A másik pedig Juliette Frewen és Harry Styles gyerekkori barátságát írja le, az elején...Erre pedig ide KATT!
Még egyszer tényleg nagyon sajnálom, de így alakult. Ha ez a sztorim tetszett, kérlek olvass bele a másik kettőbe, azokat ígérem nem hagyom abba! Az más kérdés, hogy milyen gyakran lesznek részek...
I'm really sorry!! Love&Hug Szasza xx

20. Fejezet

Egy "kisebb" kihagyás után itt a következő rész. Sajnálom, hogy eddig várattalak vele titeket! Egy kifogásom van, de szerintem ezt minden korombeli tökéletesen megérti...NYÁR VAAAAAN!^^ Nem is húzom tovább, itt a kövi rész.:)
Jó olvasást bogyókák.:)xx
Love&Hug

 

Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet.
-WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ...-sikítva fordultam meg a karjai között, majd a nyakába vettem magam. Sírva, sikítva szorítottam ahogy csak bírtam. Ő csak nevetett kirohanásomon, de viszonozta az ölelést. Haja csiklandozta az arcom, de ez most a legkevésbé sem érdekelt.- Beck...-hüppögtem a nyakába, közben még szorítottam ölelésemen -már ha ezen még lehetett.
-Annyira hiányoztatok! -búgta fülembe, és simogatta hol a hajam, hol a hátam. Nem válaszoltam, hisz még jobban sírtam mint eddig, egy szót sem bírtam kipréselni magamból.- Na jól van, most már elég legyen, megfojtasz! -próbált elhúzódni tőlem nevetve.
-Meg is érdemelnéd! -motyogtam nyakába, viccelődés nélkül.- Utállak! Utállak! Érted, egyszerűen gyűlöllek! -kezdtem el csapkodni mellkasát. Most már nem sírtam, bőgtem. Mint a Niagara-vízesés, úgy folytak a könnyeim, miközben bátyám mellkasát csapkodtam. Most tört fel belőlem minden, úgy isten igazából. Az eddig visszatartott harag, ami csak gyűlt, mind egyes nap, most felszínre tört.- Cserben hagytál! Feltudod ezt fogni?! Gyűlöllek! -ordítottam. Szerintem még az erek is kidagadtak a nyakamon és a halántékomon. Hirtelen megragadta mindkét csuklóm, nem hagyta, hogy folytassam. Megfeszült állkapcsa, szemeibe könny szökött. Mereven bámult a szemembe, közben szorította a csuklóm.- Engedj el! Vedd le rólam a kezed! Utállak! -vergődtem szorításában.
-Beck? -hallottam meg a háta mögül Zoe bátortalan és félénk hangját.- Beck, te vagy az?! -sikított fel. Kirántottam kezeim az övéi közül és elléptem mellette. Ott állt az ajtóban mind a három lány. Zoe berohant és a neki háttal álló Beckre vetette magát. Én ezzel egy időben rohantam ki a szobából, majdnem fellökve az ajtóban álló két ledöbbent lány. Mit sem törődve velük rohantam le a lépcsőn, könnyeimet törölgetve rohantam végig a házon, hogy végre kiérjek a friss levegőre. Nem foglalkoztam az utánam kiabáló hangokkal, csak kirohantam a házból, ki a kapun -ami hangos csattanással jelezte, hogy távoztam-  egyenesen ki az utcára. Hallottam, hogy valaki jön utánam, de nem akartam senkivel sem beszélni. Nem akartam senkit a közelemben tudni. Fogtam magam és elindultam jobbra. Rohantam, ahogy csak tudtam, azt sem figyelve merre megyek. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy minél távolabb kerüljek attól az embertől. Attól az embertől, akiben csalódtam, aki cserben hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Megmerem kockáztatni, hogy nagyobbat csalódtam benne, mint apámban. Már vagy tíz perce csak sprinteltem, a tüdőm megálljt parancsolt, egyszerűen felmondta a szolgálatot és csak kapkodtam levegő után. Már a Balaton partján rohantam, arra se tudtam vissza emlékezni, hány kis utcán rohantam keresztül. Leültem egy padra a sétányon és csak figyeltem a hullámzó vizet, na meg persze az előttem elhaladó embereket. Had ne mondjam, szinte mindegyik megbámult, nem is igazán próbálta eltitkolni egyik sem, hogy engem néz. Közszemle tárgya lettem a sétányon, de leszartam. Pont nem tudott érdekelni. Csak ültem és néztem ki a fejemből, közben potyogtak a könnyeim. A légzésem már vissza állt -úgy ahogy- a normális tempóba, de a sírást még mindig nem bírtam abba hagyni. Tudjátok milyen érzés mikor az, akire a leginkább számítottatok, akibe kapaszkodtatok, hirtelen hátat fordít és a legnagyobb bajban lelép? Én tapasztaltam...És ráadásul a bátyám, pont az, akinek elvileg védenie kéne engem és Zoet egyaránt! Gyűlöltem és még most is teljes szívből haragszom rá, azért amit tett.
-Végre! Már mindenhol kerestelek! -vágódott le mellém unoka húgom, és átvetette karját a vállamon.
-Juhuu! Megtaláltál! -ujjongtam tetetett lelkesedéssel.
-Ennyire azért ne örülj, hogy velem vagy! -vágott egy fancsali pofát, majd arrébb húzódott, amivel sikeresen le is zuhant a padról. Hát igen, le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk!
-Istenem, de béna vagy! -csúsztam ki a pad széléig röhögve, majd kihajolva figyeltem ahogy fekszik a fűben csukott szemmel. Nem mozdult meg, csak egy nőies mozdulattal a magasba lendítette a mindenki által jól ismert ujjunkat. Még úgy egy percet fetrengett, utána elkezdett szenvedni, hogy feltudjon ülni.- Rád férne az edzés Izi, egy felülés kifog rajtad! -mondtam gúnyosan, közben beljebb csúsztam, hogy vissza tudjon ülni.
-Kösz, kérdésed! Semmi bajom, nem tört el semmim! Tényleg, ne aggódj! -pufogott, miközben leporolta magát. Csak egy angyali mosoly volt a válaszom, amit ő szemforgatással díjazott.
-Na de, nem azért jöttem, hogy itt mindenki előtt bemutassam a talajtorna tudásom...Öntsd ki a szíved a kicsi Izinek! -mondta mindentudó hangnemben. Újból átkarolt, és a fejemet a vállára húzta, ami elég hülyén sikerült, tekintve, hogy vagy másfél fejjel nagyobb vagyok nála. Tudtam, hogy a poénkodás mögött komolyan aggódik és tényleg érdekli, hogy mi történt. Egy rohadt nagy sóhaj után bele kezdtünk egy kis "lelki terápiába", amit mi már magas fokokra fejlesztettünk egymás között. Nagyon ritkán találkozunk, de olyankor
 minden percet kihasználunk. Mindig tudja mire gondolok, és ez fordítva is igaz. Mondhatni egy rugóra jár az agyunk. Néha már ijesztő tud lenni, de vicces is. Ő áll hozzám a legközelebb a  családból, sőt a barátok között is majdnem. Miután kifaggatott, minden Beckkel kapcsolatos dologról, kellemesebb témákra eveztünk, aztán körbe jártuk a partot.
-Dóri megfog minket ölni! -kuncogtam, majd a szívószálamat a számba véve kezdtem szürcsölgetni a több színben pompázó hókristályomat.
-Kuss legyen már! Ha meghallják, hogy megérkeztünk, tényleg kicsinál anyu. Pont ezért fogunk mi most kommandózni! -nézett hátra a válla felett, miközben előre görnyedve szenvedett a kapu kinyitásával, mivel kizártak minket.
-Stipi-stopp! Én vagyok 007-es ügynök! -kiáltottam fel halkan. Olyat egyáltalán lehet? Áhh mindegy, én még ezt is megtudom csinálni! Egy vállrándítással lezártam magamban a dolgot, és az eget csodáltam, amin már ott világítottak a csillagok.
-Oké, de akkor én vagyok 0069! -vágta rá a még mindig a zárral szutykolódó unoka húgom. Erre a ház előtt lévő árokba köptem az italom, majd a szám elé kaptam a kezem és így próbáltam vissza folytatni a feltörni készülő nevetésem.
-Hülye! -nevettem halkan, közben próbáltam minél halkabban becsukni magam mögött az idő közben kinyitott kaput.
-Mondták már...- tudta le egy váll rándítással. Fegyvert formált a kezéből, és a ház falának lapulva surrant végig, egészen a terasz lépcsőjéig. Én a jégkásámat szürcsölve simán végig sétáltam a kis macskaköves úton, és lépkedtem fel a lépcsőkön, majd megálltam az ajtó előtt.
-Tiszta a terep 0069-es ügynök? -kérdeztem röhögve az üveg ajtón keresztül kukucskáló Izitől. Néha komolyan elgondolkozom, hogy normális e, de mindig rájövök, hogy én is ugyan ilyen hülye vagyok.
-Azt hiszem igen 007-es...Kövessen! -nyitott be a házba, ahol teljes volt a sötétség. Egyenesen az emeltre vezető lépcsőhöz sétáltam, Izi pedig elkóválygott valamerre. Fent majdnem pofára estem, mikor egy az útban hagyott cipőben megbotlottam. Egy nagy dobbantás és halk káromkodás volt a reakcióm.
-Gratulálok, remélem össze is törted magad! -hallatszott egy röhögő, elfojtott hang, de ezt a köztünk lévő ajtóra fogtam.
 -Köszi James bácsi, én is szeretlek! -mondtam gúnyosan, közben egy óriási mosoly terült szét a fejemen. Hiányzott már James bácsi, a kedvességével együtt. Most már óvatosabban indultam meg a szobám felé, benyitottam, felkapcsoltam a villanyt és körbenéztem, hogy biztos egyedül vagyok e. Miután meggyőződtem róla, hogy csak én vagyok itt, becsuktam magam mögött az ajtót és előkotortam a bőröndömből a pizsamám. Semmi másra nem vágytam, csak, hogy befeküdhessek a pihe puha ágyikómba és álomra hajthassam a fejem. Majd holnap reggel letusolok. Átvedlettem a comb középig érő pizsi pólómba és bebújtam a takaró alá. Valami volt a takaró alatt, amit ki is bányásztam onnan. Egy Chicago Bulls-os plüss bika volt, mezbe öltöztetve és egy úgy szint plüss kosárlabdával a kezében. Nagyon cuki volt. Minden bizonnyal Becktől van. Nézegetettem még egy darabig a kis bikát, majd magamhoz szorítottam és próbáltam vissza nyelni a könnyeimet. Nagyon hiányzott Beck, és most, mikor újra itt van, én elbaszom egy ilyen hiszti rohammal. Istenem, hogy én mekkora egy hülye vagyok! Próbáltam elaludni, de nem ment. Folyton azon járt az eszem, hogy mi lesz holnap. Féltem, hogy Beck nem fog velem szóba állni, hogy megharagudott rám. Igaza van Izinek, ki kell élveznem amíg itt van, nem pedig duzzogással elcseszni. Holnap mindenképp beszélnem kell vele! A gondolkozásból a telefonom hangja szakított ki, jelezte, hogy jött egy sms-em. Az éjjeli szekrényemről elemelve, feloldottam a zárat, és megnyitottam az üzenetet. Már csak a feladó elolvasása után, mosoly jelent meg az arcomon, amit nem értettem miért, de nem is érdekelt. Vissza tettem a helyére a kis készüléket, majd felcsaptam a takarót és kisétáltam a szobából. Ügyelve arra, hogy semmibe ne essek hasra, elmentem a bátyám szobájáig, ahova kopogás nélkül nyitottam be. De senki nem volt itt. Az ágya üres volt, se párna, se takaró. Elmosolyodtam, mikor rájöttem mi folyik itt. Kiléptem a szobából, és gyors léptekkel közelítettem meg Zoe szobáját. Halkan benyitottam, bedugtam a fejem és azt láttam amire számítottam is. A húgom a bátyámhoz bújva aludta az igazak álmát. Oda lépkedtem az ágyhoz és Beck másik oldalára feküdtem. Én is oda bújtam hozzá, ő pedig átkarolt és szorosan magához húzott.
-Sajnálom! -mondta halkan, álmos hangján és egy puszit nyomott a hajamba. Nem mondtam semmit, csak Zoehoz hasonlóan, átöleltem a hasánál. Jó volt újra átölelni. Nagyon régen aludtunk már így utoljára. Talán Zoe már nem is emlékszik rá. Mosolyogva emlékeztem vissza rá, mikor régen így aludtunk el. Beck, mesét olvasott nekünk, mi pedig meg sem várva a végét, hozzá bújva aludtunk el. Aztán, mikor anyáék között tönkre ment minden, a néhány ilyen estéből, minden este lett. Beck volt aki megóvott minket a hangos vitáktól, ő volt az, aki elvitt minket otthonról, mikor anyáék ordítoztak egymással, mikor tányérokat törtek össze veszekedés közben. Minden nagyobb vitától ő próbált meg minket megóvni. Ő volt a mi védelmezőnk. Szorosabban öleltem, mikor ezek az emlékek is felszínre törtek. Szorosan össze zártam a szemem, és próbáltam kizárni őket a fejemből. Nem akarok rájuk emlékezni!  Éreztem, hogy Beck nyugtatólag simogatni kezdte a hátam, biztos túlzottan szorítottam. Lazítottam az ölelésen és a szép emlékekre koncentrálva, engem is elnyomott az álom.

Harry
Esküszöm, ha nem szállnak le rólam, kiugrom az ablakon! Hmm...Tuti beledöglenék. De még az is jobb lenne, mint ezt a seggfejt hallgatni!
-Megértetted Styles? -kérdezte előre hajolva, mélyen a szemembe nézve az előttem ülő managerünk. Hanyagul bólintottam egyet, mintha tudomásul vettem volna, hogy mit mondott.- Harry, komolyan kérdeztem! -csapott az asztalra.- Fogd már fel, hogy nincs több féktelen csajozás, flörtölés! Forgatnotok kell, még a szám sincs teljesen kész a stúdióban, és még ott van az Olimpia is! Megtiltom, hogy mással foglalkozz! -dőlt hátra a székében, kezeit össze kulcsolva hasánál. Erre egyből felkaptam a fejem. Ha eddig nem is figyeltem rá, most igen. Komolyan azt hiszi, hogy nem dolgozom ki a belemet is?! Oh, ezt a faszt!
-Hogy mi van?! Dave remélem tudsz róla, hogy azért vagy fizetve, hogy intézd a   koncerteket, a pénz ügyeket és a karrierünk! A magán életünkbe nincs bele szólásod! -álltam fel és néztem farkas szemet azzal a gyökérrel.
-A karrieretekhez az is kell, hogy tisztában legyek azzal, mikor mit csináltak, ergo, a magánéletetekkel. -mondta kioktató hangnemben.- És ahhoz, hogy ne legyen galiba, azt kell csinálnod, amit én mondok! Semmi csajozás és féktelen bulizás, különben... -hagyta félbe a mondatot. Most komolyan azt hiszi megfélemlített? Háh...Faszfej.
-Különben, mi? -kérdeztem nevetve. Nem hagyom, hogy bábú ként irányítson minket! Már épp eleget szenvedtünk az irányítása alatt.- Először Niallt, most meg engem fenyegetsz?! Emlékezz, hogy nem rég mekkora port kavartál saját magadnak! Nem fogom hagyni, hogy engem, vagy a többieket irányítsd! Az életünkbe nincs beleszólásod! -zártam le a beszélgetést, háta fordítva elindultam az ajtó felé.
-Ezzel még nincs vége Styles! Rajtad tartom a szemem! -szólt utánam, én csak hátra intettem egyet, "azt csinálsz amit akarsz" stílusban, majd kilépve az iroda ajtaján, erőteljesen magam után rántottam az ajtót. A nagy csattanásra a recepciós csaj megugrott, kiejtve a körömreszelőt a kezéből.
-Viszlát Mr. Styles! -kiáltott utánam, mint ha egy rajongó lenne, aki most lát először élőben. Mindig elbeszélgetek vele, és mindig rájövök, hogy esze az nincs, de a csinos kis pofijával elég sok mindent el tud érni. Most viszont nincs hozzá hangulatom, úgyhogy intettem neki egyet, köszönés képp, majd kilökve az üvegajtót távoztam az management szintjéről. Kirántottam a zsebemből a telefonom, már nem is néztem mit nyomok, csak automatikusan mozogtak az ujjaim a képernyő felett.
-Az interjú után egyből iderángatnak, azt se tudtam, mikor, merre, hány óra. Oké, tényleg elbasztam. Nem kellett volna az interjú előtti estén kiütnöm magam, de fenn voltam, sőt még az interjún is szerepeltem, nem csináltam semmi hülyeséget, a szokásoson kívül! Itt meg letámad az a paraszt, hogy még is, hogy képzelem, hogy merem élni a saját életem! -hadartam üvöltve, közben bepattantam a kocsimba.
-Nyugodj le kincsem! -szólalt meg lágy hangon, ami régen is mindig megnyugtatott.  Lehunyt szemekkel dőltem hátra az ülésben, és vettem pár mély levegőt -ami szerintem inkább hasonlított fújtatásra.- Louis ott van a közeledben?
-Nem, nincs. Elmentek a fiúkkal a stúdióba, az interjú után. -motyogtam az orrnyergemet, masszírozva. Istenem, hogy tud ennyire felidegesíteni Dave?!
-Figyelj, Harry! Épp munkában vagyok, és vissza kell mennem. Menj és beszélj Louissal! Sajnálom kincsem, este beszélünk, ígérem! -hallottam a hangján, hogy tényleg sajnálja.
-Rendben, megértem. Semmi gond!
-Jól van. Szia kincsem! -nem láttam, de tudtam, hogy mosolygott.
-Szia. Szeretlek anya! -motyogtam, de a végére már kis mosoly kúszott az arcomra.
-Én is téged Harry! -mondta kedvesen, majd bontotta a vonalat.
Egy fél órás autókázás után végre megérkeztem a stúdió épületéhez, ami előtt nem láttam egy rajongót sem. Úgy tűnik még nem nyomozták ki, hogy itt vagyunk. Esküszöm, jobbak mint az FBI!
-Boo Beaaaar! -üvöltöttem el magam, mikor benyitottam a stúdióba. Mindenki felém kapta a fejét. Zayn volt a kivétel, aki az üveg másik oldalán állt, fejhallgatóval a fején és énekelt. Úgy tűnik ő nem hallotta meg, hogy megjöttem. A fal mellett lévő kanapén ülő Niall és Liam, ijedten kapták felém a tekintetüket. Louist a keverő pultnak támaszkodva találtam meg, Paullal beszélgetett, aki egy forgó székben ült. Mikor meghallotta a nevét, felém fordult és kíváncsi tekintettel méregetett.
-Mi a baj Bongyi? -jött közelebb, két kezét a vállamra rakta és a szememet fürkészte.
-Egyszer esküszöm, hogy felrúgom azt a szemétládát! -mondtam újra dühöngve. Az a nyugalom, amit össze kapartam, az anyával folytatott pár mondatos beszélgetés után, már nyoma sem volt. Újra elöntött a düh, legszívesebben bele vágtam volna egyet a falba, de nem akartam, hogy Paul állítson le. Louis válla felett átnézve láttam, hogy már készül, hogy idejöjjön és volt egy olyan érzésem, az nekem fájna jobban.
-Már megint mi a baja? -kérdezte Louis fáradtan. Nem kellett többet mondanom, ő is tudta, hogy kiről van szó, épp úgy, mint a helységben helyet foglaló többi banda tag és Paul is. Már ők is unják, hogy folyton dirigál és át akarja venni az irányítást az életünk felett.- Gyere, kapjunk be valamit a büfében! -karolta át a vállam Louis, és kezdett az ajtó felé vezetni.
-Hozzatok már nekem is valamit, légyszi! -kiabált utánunk a szöszi.
-Neked is van lábad, nem? -kérdeztem ingerülten, vissza se fordulva.
-Meglesz! -kiabált vissza a mellettem haladó fiú.- Ne legyél már ekkora paraszt! Nem ránk vagy mérges... -szólt rám. Megrántottam a vállam, és zsebre dugott kezekkel haladtam előre, egészen a büféig. Ott levágtam magam az egyik asztalhoz, Louis pedig elment venni valami ehetőt.
-Kösz. -motyogtam az orrom alatt, mikor a kezembe nyomott egy üveg vizet.
-Nincs mit. Most pedig mesélj! -könyökölt az asztalra, majd neki állt elpusztítani a szendvicsét. Én közben elmondta neki, mi volt Davenél.
-Utálom ezt az embert! -mondta tele szájjal, és egy nagyot kortyolt a kólájából.
-Ohh, nem vagy vele egyedül! -horkantam fel, majd felkeltem az asztaltól és a pulthoz mentem.
-Várj, még Niallnek is kell kaját venni! -szólt utánam a száját törölgetve legjobb barátom, mikor elsétáltam a széke mögött.
-Már megvan! -emeltem a magasban az előbb beszerzett két darab szendvicset. Vigyorogva ért utol.
-Szerinted megérkeztek már? -tettem fel a kérdést, ami már fúrta az oldalam. Fogalmam sincs, honnan ez a nagy aggódás, de valamiért zavart, hogy még nem hívott egyikünket sem.
-Harry, hidd el, hogy már rég ott vannak, csak elfelejtett hívni. Ismerem, tuti, hogy így van. -mosolygott rám. Hát rendben, ha ő mondja.- De ha zavar, hívd fel. -húzogatta a szemöldökét. Elkezdtem röhögni, közben a fejemet ráztam.
-Nem zavar, csak érdekelt. -zártam le, majd pár lépéssel beelőzve barátom, nyitottam be a stúdióba.
-Kösz haver, imádlak! -villantotta meg fogszabályzóját Niall, mikor oda dobtam neki a két becsomagolt szendvicset.
-Ez a minimum! -nevettem rá, majd a Paulhoz fordultam.- Hogy áll a dal?
-Lassan kész, már csak pár vágás, meg hasonlók. -mosolygott fel rám. Huh, ezt a pillanatot is meg kell jegyezni! Ritkán fordul elő, hogy ő néz fel ránk, és nem fordítva...
Pár óra múlva már az egész bagázs a közös házunkban ült és xbox-oztunk. Jó volt kiereszteni a gőzt. Louis és Niall játszottak versenyeztek egymással, Liam pedig Daniellel beszélgetett telefonon. Zayn a kezembe nyomott egy sört, mikor vissza sétált a konyhából, majd levágta magát Louis másik oldalára.
-Kösz haver! -néztem rá a közöttünk ülő fiú mögött. Zayn csak rám mosolygott és a levegőbe emelte az üvegét, utánozva a mozdulatot vigyorogtam rá, majd meghúztam az üveget.
-Hova szöksz szerelmem? -kiabált utánam Louis, mikor kivonultam a konyhába.
-A konyhába édesem! -kiabáltam túl a TV-ből üvöltő játékot röhögve. A telefonom csörgése zavart meg a hűtőben való kotorászásban. Villám sebességgel kaptam ki a farzsebemből a készüléket, meg sem nézve ki hív húztam át a zöld jelet a másik oldalra.
-Halo? -szóltam bele lelkesen.
-Szia kincsem! Most már tudunk beszél, ha gondolod. -szólt vissza anya hangja a készülékből. Fél óra beszélgetés után elköszöntünk egymástól, mosolyogva kortyoltam bele a sörömbe. Újr használatba vettem a telefonom és neki álltam üzenetet írni.
Feladó: Haroldkaaa;)xx
Címzett: Shopi:)xx
"Hello elveszett bogárka! Remélem épségben megérkeztetek!:) Nem hívlak, nem tudom, hogy most ott ahol vagy mennyi az idő. Érezd jól magad, írj ha tudsz! H xx"

19. Fejezet

 

 -Egy mondat, amivel jellemeznéd magad? -tette fel, vagy a századik kérdését azóta, amióta átültem -nagyjából tíz perce. Átültem mellé, mivel a mellette lévő két hely üres volt és még is csak kényelmesebb úgy beszélgetni, hogy nem kell folyton félbeszakítani a mondatot, mert valaki elmegy köztetek. Átvackoltam mellé, a hátam az ablaknak vetettem, majd a lábam félig kinyújtottam, így elfoglaltam a köztünk lévő egy ülést is.
-Aki nem ismer azt hiszi hülye vagyok...Aki ismer, az tudja. -mondtam kis gondolkozás után. Fogalmam sincs mit mondhattam volna, ezért az első olyan mondatot vágtam rá, ami eszembe jutott.
 -Kifejtenéd? -kérdezte nevetve. Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam mikor Jules a fejemhez vágta ezt a mondatot.
-Ennek a mondatnak külön története van...-kuncogtam, majd bele kezdtem a kis történetbe.- Úgy két évvel ezelőtt, három újoncot kellett körbe vezetnünk az iskolában Julesal, a legjobb barátommal. Ezzel nem is volt semmi gond, csakhogy nem tudtunk vissza menni, mikor körbe vezettük őket az udvaron. Rángattam az ajtót, de nem nyílt ki. Már folyt az óra, így senki nem volt a folyosón, aki segíthetett volna rajtunk. Így fogtam magam és futni kezdtem az egyik, közvetlen az iskola fala mellett kinőtt fa felé. Úgy öt percet küszködtem mire felmásztam rá, majd az egyik ágon végig kúszva, az enyhe kifejezés, hogy halál félelmem volt 3m-rel a föld felett...
-Most több mint 3 kilométerrel vagy felette! -vágott a mondókámba, kihangsúlyozva a kilométer szót.- Nem tűnsz úgy, mint akinek halál félelme van. -nevetett fel.
-Jogos...De a kettő azért még se ugyan az! Ott egy fa ágán hasaltam, itt meg egy gépen ülök, aminek kicsi az esélye, hogy olyan könnyedén lezuhanhat, mint én arról a fa ágról. -mondtam mosolyogva. Gondolkodó fejet vágott, majd heves bólogatásba kezdett, jelezve, hogy igazam van, és folytassam a történetet.-Na, hol is tartottam? Ja, igen...Végig kúsztam a faágon, majd bekopogtam az első emeleten lévő osztály ablakán. Szegény Mrs. Winson tanárnő, majd szívrohamot kapott, mikor meglátott egy fa ágán hasalva, vigyorogva integetni. A diákok persze az első sokk után, dőltek a röhögéstől. Mrs. Winson egyből kinyitotta az ablakot, hogy segítsen valahogy, még mielőtt lezuhanok. Mivel az ág vége már nem volt olyan vastag, ezért nem bírt el és leszakadt. Még pont át tudtam ugrani az ablak párkányra, de elvesztettem az egyensúlyom és lezuhantam egyenesen a fal és a fa közötti kis bokorra. Még szerencse, hogy ott volt. Tuti ott múlok ki, ha nincs az a kis bokrocska! -kacarásztam.
-Jézusom! Te nem vagy normális!
-Mondták már páran...De itt még nincs vége! A poén az egészben, hogy mikor pár másodperces eszmélet vesztés után magamhoz tértem, Jules kiszedett a bokorból, majd ahelyett, hogy lerakott volna, becipelt az iskolába...
-De nem úgy volt, hogy zárva van az ajtó? -értetlenkedett. Jogosan, hisz eddig azt mondtam...
-Hát...Én azt hittem, hogy zárva van. Igazából csak tolnom kellett volna ahelyett, hogy rángatom. -vakartam meg a tarkóm kicsit zavartan. Erre csak egy jóízű nevetés volt a válasza. Nekem se kellett több, én is jót röhögtem magamon.- Ez a története annak, hogy miért is lett hozzá vágva a fejemhez ez a mondat. -mosolyodtam el.
-Amúgy...-próbált meg beszélni, mikor lenyugodott, de még mindig lehetett hallani, hogy nem egészen normális a légzése.- Nem lett volna egyszerűbb, ha az alsó szinten kopogsz be? -tett fel egy igen csak jogos, és logikus kérdést.
-De, de az úgy túl logikus, meg egyszerű...-húztam a szám egy vállrándítással vegyítve, erre megint nevetett.- Na és te mivel jellemeznéd magad? -kérdeztem kedvesen, közben oldalra tekintettem és kiszúrtam, hogy most szolgálják fel a kaját.
-Hát...Talán...Talán, az örök gyerek kifejezés jellemez leginkább! -mondta kisebb gondolkozás után. Rámosolyogtam, hisz nem ismerem túl régóta, sőt, még azt se mondanám, hogy ismerem, de a kék szemében lévő gyermeteg csillogás és az a boldogság, és laza nemtörődömség, ami sugárzott róla, igazolta, hogy ez tényleg tökéletesen passzolt rá.- Meg lételemem a kosárlabda! -mosolygott rám, miközben lerakták elé a kaját. Erre persze egyből felkaptam a fejem.
-Kosarazol? -kérdeztem döbbenten.- Köszönöm! -mosolyogtam fel a stewardess, mikor elém is lerakta a műanyag tálcát, egy kedves mosolyt eresztett el, majd tovább tolta a kis kocsit.
-Igen, mert? -kérdezte Marci teleszájjal. Magamban nevettem kicsit a látványon, de nem adtam neki hangot.
-Csak mert én is. -mosolyogtam rá, mire kikerekedtek a szemei.- Azért a szád csukd be, még kiesik ami benne van! -nevettem rá. Színpadiasan feltolta az állát, majd miután lenyelte a falatot, újra beszédbe kezdett.
-Mióta?
-Pontosan nem emlékszem, úgy hat hét éves lehettem mikor a bátyám elkezdett tanítgatni engem meg Julest. Aztán elkezdtem rendes edzésre járni. Te? -kérdeztem mosolyogva.
-Én négy éves koromban kezdtem el. -mondta két falat között, nekem pedig leesett az állam.
-Az szép...-motyogtam még mindig csodálkozva. Levettem a két lábam az ülésről, majd normális pózba vágva magam, neki láttam én is kajának csúfolt valaminek.
-Te..-böktem oldalba a mellettem ülő srácot.
-Hmm? -kapta rám kérdő tekintetét, közben rágta a szájában lévő falatot.
-Szerintem ez mindjárt elmászik...-fintorogtam undorodva, közben bökdöstem a műanyag villámmal az előttem lévő ételt, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehetett. Közelebb hajoltam, hogy megszagoljam, hátha abból kiderül valami, de az a szag, amit árasztott se sejtetett jót magáról.- Neked kell? Nem vagyok éhes...-ajánlottam fel az én adagom is a srácnak, aki már majdnem végzett a sajátjával. Nem tudom felfogni, hogy-hogy képes megenni ezt a valamit?!
-Kösz! -vette el előlem a tálcám. A hideg futkosott a hátamon, ahogy neki esett az én maradékomnak is.Vissza tettem a lábaim, majd jobb oldalra fordítottam a fejem és felhőket kezdtem el kémlelni, amik között átsuhantunk. Eszméletlenül gyönyörű látványt nyújtanak! Imádok repülni! A gyönyörködésből egy hang zökkentett ki.
-Hé! Minden oké? -rázta meg valaki a térdem. Ijedten kaptam oda a tekintetem. Egy aggódó, tengerkék szempárral találtam szembe magam.
-Ühüm, persze...-mosolyogtam rá, nyugtatásképp.- Csak elbambultam.
Újabb nagy csevej vette kezdetét, amelyben kiderült, hogy mindkettőnknek a Chicago Bulls a kedvenc csapata az NBA-ben. Van két bátya, akik profi szinten űzik az imádott sportunkat és ebből is élnek meg. Hogy igazából Magyar, és azért tartózkodott szeretett hazámban, mert két hétig az unoka tesónál volt látogatóban.
-Tudtam! Úgy tudtam, hogy nem vagy Angol! -kiáltottam fel. Kaptam pár szúrós pillantást az előttünk és mögöttünk ülő idősebb hölgyektől és uraktól, de nem nagyon zavart. Bájos mosolyt varázsoltam az arcomra, majd integettem nekik kicsit. Erre csak az orruk alatt motyogva vissza fordultak. Marci röhögve figyelte a jelenetet.
-Ennyire hallatszik az akcentusom? -nézett rám.
-Annyira nem, de egy angol azért felfigyel rá. -mosolyogtam rá, amit viszonzott. A beszélgetésünket az szakította meg, hogy Zoe beszélni, majd sírni és sikítani kezdett álmában. Ijedten másztam keresztül szegény gyereken, hogy minél előbb a húgomhoz érjek. Kisimítottam egy tincset az arcából, majd letöröltem a könnycseppeket. Halkan motyogtam a fülébe, hogy ébredjen fel és nyugodjon meg.
-Nincs semmi baj! -mondtam mikor kinyitotta a szemét. Pityeregve vetette magát a nyakamba és szorosan kapaszkodott belém. Éreztem, ahogy a kölcsönkapott ing átázik a sós cseppektől. Magamhoz szorítottam, majd óvatosan felkeltem, hogy még véletlenül se ejtsem le, vagy botoljak meg miközben vissza mentem Marci mellé. Udvariasan felkelt, hogy könnyebben vissza tudjak ülni, majd ő is helyet foglalt a helyén. Én a még mindig pityergő Zoeval az ölemben vettem fel azt a pózt, amiben ébredése előtt voltam. A mellkasomra dőlve ölelt tovább, amíg simogattam hátát és kérdezgettem, hogy mi a baj. Marci megrázta a térdem, mire felkaptam rá a tekintetem. Elmutogatta, hogy elmegy a mosdóba, mire mosolyogva bólintottam.
-Mi a baj Zo? -tettem fel vagy századszorra a kérdést. Az ing gombjait babráló húgom felemelte rám kisírt szemeit és remegő ajkakkal kezdett dadogni.
-Azt álmodtam, hogy lezuhantunk...Nagyon félelmetes volt! -kezdett újra sírásba, mire én megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Dúdolgattam, simogattam a hátát, egészen addig, amíg az egyenletes szuszogására nem lettem figyelmes. Elaludt. Mosolyogva nyomtam egy apró puszit a feje búbjára, majd oldalra fordítottam a fejem és újra a felhőket kezdtem csodálni.
-Vissza aludt? -zavart meg egy suttogó hang. Mosolyogva nézte az öleben pihenő törpét. Megsimogatta a kezét majd rám emelte a tekintetét.
-Ezt neked hoztam! Gondoltam éhes vagy. -nyújtott felém egy szendvicset.
-Köszönöm! -fogadtam el, figyelve arra, hogy nagyon ne mozogjak, megettem. Újra beszélgetni kezdtünk, csak most sokkal halkabban. Újabb infókat tudtam meg, mint például, hogy ők is Balatonon laknak, nem is olyan messze James bácsiéktól, meg ő is szívesen használja a Twittert, amint megtudta, hogy nekem is van, egyből be is követett.
-Kérem utasainkat, csatolják be öveiket! Hamarosan leszállunk! -szólt a hangosbemondó. Marci segítségével Zoet beültettük a köztünk lévő ülésbe és becsatoltunk, majd magunkat is. Negyed órával később már a húgommal az egyik kezemben, a másikban pedig a kézi poggyászommal sétáltunk ki a budapesti repülőtér egyik termináljából.
-Biztos, hogy ne segítsek?
-Századjára sem fogok mást mondani mint legelőször! -mondtam már kicsit idegesen. Mióta elhagytuk a gépet, folyton átakar venni valamit, hogy segítsen.
-Na jó, akkor azt mond meg, hogy hogy néz ki a bőröndötök. -dobta le a válláról a sporttáskáját, ami hangos puffanással ért földet. Miután elmagyaráztam neki, hogy egy kisebb, piros, fekete pöttyökkel ellátott bőröndöt kell keresnie, plusz még egy narancssárgát meg egy kéket, ő elment megszerezni a csomagjaink, én pedig felvéve az ő táskáját is, megindultam egy kisebb büfé felé. Bent lepakoltam a két táskát az egyik asztalhoz, majd a pult felé igyekeztem.
-Szervusz! Mit adhatok? -kérdezte kedvesen a harmincas éveiben járó, rövidre vágott szőke hajú nő.  Furcsa volt, hogy magyarul beszélnek, de próbáltam átállni rá, hisz az elkövetkezendő pár napban mindenki így fog velem kommunikálni.
-Jó napot! Két colat kérnék szépen, meg egy ásványvizet! -mosolyogtam rá. Vissza küldött az asztalunkhoz, hogy ne kelljen Zoeval ácsorognom, majd kihozza. Kifizettem az üdítőket, majd a betoppanó Marci kezébe nyomtam az egyik cukros löttyöt.
-Kösz! -motyogta majd egy húzásra lehúzta a felét. Zo is felébredt, és egyből ki is könyörgött magának egy csokit, amit a pult mögötti polcon szúrt ki. Elbúcsúztunk Marcitól, mert ő még várt egy kicsit, mert még nem értek ide a szülei. A lelkemre kötötte, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, majd a kis törpével megfogtuk a csomagjainkat és a kijárat felé indultunk.
-Sophiiiii, Zoeeeee! -sikított egy ismerős hang. Az irányába fordultunk, és a vadul kapálózó rokonságot pillantottuk meg.
Pár másodperc múlva, már mindkét unoka tesóm a nyakamba ugorva ölelgetett. Azt se tudtam merre figyeljek, mindkettő egyszerre sikítozott a fülembe. A pár perces ölelés után James bácsi és Dóri is egy öleléssel üdvözölt. Össze szedtük a bőröndjeink, majd a kint parkoló kocsi felé vettük az irányt. Pár óra kocsikázás után, már meg is érkeztünk Balatonfűzfőre. James bácsi többször is sejtelmesen nézett rám és Zoera a vissza pillantó tükörből, meg egész úton mindenki furcsa volt. Mintha titkolnának valamit.
-Pakoljatok le a szobáitokban, utána pedig a kertben találkozunk! -szólt utánunk bácsikám, miközben lecsapta a csomagtartó ajtaját. Berontottunk a házba, az emeletig meg sem állva. Sam és Izi, Zoeval ment, hogy segítsenek neki kipakolni, én meg egyedül csörtettem be a szobámba. Az ajtómon lévő parafatábla, amin gyerek írással az én nevem volt kitűzve, különböző rajzokkal és fényképekkel, megmosolyogtatott. Olyan érzés volt belépni a szobába, mintha otthon lennék. Ledobtam a szoba közepén a két bőröndöm. Időm se volt másra, mert valaki hátulról befogta a szemem.
-Na ki vagyok? -duruzsolta a fülemben az igen csak ismerős és vidám férfi hang.

Új oldal

Heyhooo embik!:) Csináltam egy plusz oldalt, ahol megtaláltok minden új szereplőt! Folyamatosan frissítem, minden új szereplő érkezésével. Oldalt található meg a cím, amire rákattintva megtaláljátok az oldalt. De most ide is belinkelem.:) Katt.:)
U.i.: a következő részt jövő héten hozom!:)
love ya xx

18/2. Fejezet

Haliii.:) Tudom, hogy előbbre ígértem, de így jött össze. Sajnálom!!:( Próbáltam minél hosszabbra írni, ami szerintem sikerült is, de kicsit lapos lett. Azért remélem elnyeri a tetszésetek!:) Komikat hagyjatok magatok után!:)
Love ya xx

Az út jó hangulatban telt, végig nevettük az egészet, vagy épp énekeltünk -én persze csak halkan, hisz tisztában vagyok vele, hogy milyen hanggal vagyok megáldva. Harry végig hátra felé fordult az anyós ülésen és úgy figyelte, hogy mit művelünk. Akkor nevettem a legjobban, mikor Niall elkezdett telefonozni, Zayn meg kikapta a kezéből és átdobta a vele szemben -azaz mellettem- ülő Liamnak. Majd egymásnak dobálták a készüléket. Niall meg közben kapálózott össze vissza, hogy elkapja a telefont. Néha fejbe vágta Zaynt a nagy kapálózásban. Ebből a helyzetből egy kisebb közelharc alakult ki a két srác között, aminek következtében leborultak az ülésről és a lábunk előtt gyűrték egymást a kis helyen. Mikor kifulladva egymásra dőltek, Liammel szinte egyszerre tettük fel  a lábunkat a hátukra. Össze néztünk és elkezdtünk nevetni. Újabb össze hangolt mozdulattal tettük keresztbe a lábunk rajtuk és kicsit lejjebb csúsztunk az ülésen, hogy kényelembe helyezzük magunkat.
-Öhmm...Skacok örülök, hogy kényelmesen vagytok meg minden, de vegyétek már le rólam a lábatok! -szólalt fel Niall és elkezdett ficánkolni a lábunk alatt. Liam csak csukott szemmel vissza nyomta a földre a felkelni készülő gyereket, aki vissza esett az alatta elterülő Zaynre. Hangos nyögéssel jelezte, hogy nem volt épp kellemes érzés az ír gyerek rátehénkedése. Így tettük meg az utat egészen a gyors étteremig, ahol Tommo leparkolt, majd kipattant a kisbuszból és kinyitotta az ajtónkat.
-Ti még is mi a francot csináltok?! -kérdezte elkerekedett szemekkel, mikor felmérte a helyzetet. Majd elkezdett röhögni.
-Öööh...-újra össze néztünk Liammel- Semmit! -vágtuk rá egyszerre, majd Tommot félre lökve, kipattantunk a buszból a két szerencsétlent ott hagyva.
Reggel Zoe ébresztett. Az ágyamon ugrált, pontosabban a két lábam között, néha meg rajtam. Nem egy kellemes ébresztés, de kárpótol a tudat, hogy ma találkozok a két imádott unoka tesómmal és James bácsival meg Dórival -a feleségével.
-Na jó, elég! -morogtam párnámba, majd szépen lassan átfordultam a hátamra. Zo levágódott az ágyamra, mivel kirugtam a lábát. Nevetve kelt ki mellőlem és az ágy mellé állva, újra visításba kezdett.
-Ma megyünk! Ma megyünk! Ma megyüüüüüünk! -a fejemre húztam a takarót.- Naaaaa, kelj már feeeeel! -rángatta az anyagot a fejem felett.
-Oke, oke, fent vagyok, csak menj már ki! -mondtam nevetve. Lehúztam a takarót, majd hugicámra néztem.
-Oke. -rikkantotta mosolyogva, majd egy puszit nyomott az arcomra és kifutott a szobámból. Mosolyogva néztem utána. Elő kotortam a párnám alól a telefonom, hogy megtudjam mennyi az idő. 8:00. Ahhhhj...Miért kell ennek a kis majomnak ilyen korán fent lennie?! Vissza dőltem a párnámra, de ebben a pillanatban, valami nagy zajjal leborult -gondolom- a lépcsőről, közben Zoe sikítását hallottam. Riadtan lőttem ki az ágyból és rohantam a lépcső felé. A tetején megálltam, hogy felmérjem a terepet. Zoe a lépcső aljában volt elterülve.
-Jézusom, Zoe! Jól vagy? -kezdtem el rohanni lefele. Mikor leértem,  óvatosan felültettem. Sírt, de nagyon. Figyelve arra, hogy ne fájjon neki, megnéztem, hogy nem tört e el semmije, vagy hogy vérzik e valahol. A könyökét és a fejét kicsit beütötte, de semmi komoly.
-Jaaaaj, na gyere ide! -néztem rá sajnálkozva. Szegényemnek nagyon fájhat. Letöröltem az arcáról a könnyeket, majd lassan felemeltem. Felálltam és a konyha felé vettem az irányt.
Felültettem a pultra, a fagyasztóból kivettem pár jeget, azokat beletekertem egy konyharuhába, majd vissza sétáltam Zoehoz. Mikor a homlokárhoz raktam a hideg anyagot, felsikkantott. Fél kézzel átölelve mellkasomhoz szorítottam és simogatni kezdtem a hátát. Pár percet lehettünk így, mikor hallottam, hogy a sírást felváltotta a szipogás. Mosolyogva toltam el magamtól, majd levettem a fejéről a jeget.
-Lett egy kisebb búbocska, de talán ezt még túléled. -mosolyogtam le rá, mire picit felnevetett.- Ezt még tartsd itt egy kicsit! -utasítottam, majd átadtam neki a konyharuhát. Egy zsepivel tértem vissza, amit oda is adtam neki, hogy fújja ki az orrát. Elvettem tőle a konyharuhát, amit a csapba dobtam -majd később elintézem címszó alatt. Újból felkaptam Zoet, ő a nyakam köré kulcsolta karjait és szorosan hozzám bújt. Egy puszit adtam a feje búbjára, közben a szobám felé vettem az irányt. Leraktam az ágyamra, kinyitottam az ablakot, hogy egy kis friss levegő is jöjjön be a szobába majd befeküdtem hugicám mellé.
-Még mindig fáj? -kérdeztem, miközben az oldalamra fordulva szorítottam magamhoz. Éreztem ahogy bólogat. Simogattam a hátát és közben azon gondolkoztam, hogy tudnám kicsit jobb kedvre deríteni. Hirtelen eszembe jutott, hogy engem mikor kicsi voltam mivel vidítottak fel. Elkezdtem Zoe háta mögött tapogatózni, mire ő elhúzódott tőlem, hogy megtudja mit csinálok.
-Egy pillanat! -mosolyogtam le rá. Megtaláltam a telefonom, a kijelzőn a 8:20 villogott. Tuti elfelejtette mit ígért, úgyhogy még fel is keltem. Hát ez király! Kezdtem el magamban vigyorogni. Tárcsáztam a számot, amit jó pár csörgés után felvettek.
-Hmmm? -szólt bele egy álmos hang.
-Jó reggelt Mr. Tomlinson! A Goldwin rezidenciáról keresik! Egy sérült kislánynak van szüksége a barmok királyára, hogy egy kicsit felvidítsa! -mosolyogtam bele a telefonba. Hallottam ahogy mozgolódik az ágyában, majd mikor abba hagyta mozgolódást beleszólt a telefonba.
-Pukkancs húzzál te a tudod hová... -motyogta a telefonba. Szerintem nem, hogy a bolygót, de még az univerzumot se tudja behatárolni, hogy hol van. Belenevettem a telefonba, amit egy morgással díjazott.- Minek köszönhetem ezt a kellemes és sértés mentes ébresztést? -már kicsit éberebb volt a hangja.
-Már mondtam! Egy sérült kislánynak van rád szüksége...-miközben beszéltem újra simogatni kezdtem Zo hátát.
-Öhhm...Mi? -kérdezte össze zavarodva. Vártam kicsit, hogy eszébe jusson, hogy régen mikor eltörtem a karom vagy bármi másom törtem el vagy zúztam össze, általában Tommot hívták fel nekem, hogy vidítson fel.-Jaaaaaj...Nem gondolod, hogy már kinőttél a kislány kategóriából? -hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Hülye! -röhögtem fel- Nem engem kell felvidítani, hanem Zoet!
-Jézusom! Jól van? -hirtelen ijedt lett a hangja.
-Persze, csak majdnem kitörte a nyakát a lépcsőn lefele. Kicsit beverte a fejét, meg a könyökét, de túlélte!
-Na adj át neki! -mondta kedvesen. Oldalba böktem a kis törpét, aki ijedten kapta fel a fejét. Oda adtam neki a telóm és egyből nagy csevejbe kezdtek. Egyből mosolyogni kezdett. Én fogtam magam és kisétáltam a szobából. Mivel kezdtem éhes lenni, lekocogtam a konyhába és csináltam magamnak egy tál gabonapelyhet. Zoenak egy szendvicset, hogy ő még is csak valami táplálóbbat egyen. Megkajáltam, letusoltam és össze fogtam a hajam, majd egy szál törölközőben be csámpáztam a szobámba, ahol Zoe még mindig nagyban telefonált.
-Nem akarok ünneprontó lenni, de ugye tudjátok, hogy nem ingyen beszéltek? -kérdeztem hangosabban, hogy Tommo is hallja a vonal másik végén.
-Sophi, hogy kell kihangosítani? -kérdezte Zo, miközben a telefont forgatta a kezében, hogy rájöjjön. Elnevettem magam, majd segítettem neki.
-Ne aggódj, nem te fizeted! -hallatszott Louis gúnyos hangja.
-Haha...De anya engem öl meg! -mosolyogtam fancsalin.
-Adná az ég...-nem látom, de tudom, hogy a plafonra tekintett, mintha a fentiekhez fohászkodna.- Amúgy meg már az én számlám nő, mert lerakattam Zoeval és vissza hívtam.
-Ja, ez esetben köszi! -felálltam az ágyról, amire idő közben leültem hugom mellé és a gardróbom felé vettem az irányt.- Ugye emlékszel még rá, hogy mit ígértél tegnap? -szóltam vissza.
-Ööhm...Mit is? -kérdezte röhögve.
-Nem úszod meg Tomlinson! Most már neked kell kivinned minket a reptérre! -kiabáltam ki nevetve.
-Louis visz ki minket?! -sikított fel Zoe.
-Uhg...Tényleg. Hát úgy tűnik igen, én. -mondta Tommo.- Akkor lányok én lépek is, mert nem fogok oda érni hozzátok időben. Pápáááááááá! -vissza kiabáltunk, de szerintem már kinyomta. Össze válogattam, hogy mit veszek fel és vissza mentem Zoehoz. Felhúztam a szürke és narancssárga csíkokkal díszített trikóm és farmer sortom.

-Zo szerintem te is öltözz át, aztán reggelizz meg. Csináltam szendvicset, ott hagytam a pulton. -adtam ki az utasításokat. Zoe már ment is, én pedig lecipeltem a két bőröndöm az bejárati ajtó mellé, majd Zoe cuccait is. A hűtőből szereztem magamnak egy üveg vizet és vissza mentem a szobámba. Levágódtam az ágyamra, ölembe vettem a laptoppot az éjjeli szekrényemről. Bekapcsoltam és vártam, hogy betöltsön. Addig kiittam a fél üveg vizet. Elég meleg van. Felléptem Twitter-re, de semmi érdekes nem volt. Páran érdeklődtek, hogy miújság van velem, nekik válaszoltam. Facebook-on se volt semmi érdekes. Elkezdtem filmet nézni. Igazából azt se tudtam mit nézek, mert annyira unalmas volt és vontatott, de lefoglalt. Arra lettem figyelmes, hogy csiripel a telefonom. Jött egy üzenetem.
Feladó: Louis 
"Drágaszágooom, fél órán belül ott vagyok!;) xx"
Kimentem a fürdőbe, kiengedtem a hajam. A szobámban még össze szedtem a napszemcsim, meg egy karkötőt is a csuklómra raktam. Zoet is össze szedtem és levonultunk a nappaliba. Épp valami unalmas szappanoperáról váltottam, mikor valaki csengetett.
-Gyere Zo, ez biztos Tommo! -pattantam fel és indultam meg az ajtó felé. Kitártam az ajtót és az előttem vigyorgó fiú nyakába ugrottam.- Tommooooo..-motyogtam a nyakába, majd elhúzódtam tőle és adtam neki egy puszit. Viszonozta a gesztusom, csak a homlokomra, majd szinte arrébb lökve kapta fel hugomat és ölelgette meg. Hangosan nevetett, miközben a srác rázta. Ő is kapott egy puszit,majd vissza került a szilárd talajra. Felkaptam az egyik bőröndöm és elindultam a ház előtt álló Range Roverhez, ami kimondottan ismerős volt.
-Te, Louis, ez nem Harry kocsija? -kérdeztem csodálkozva. Mit keres nála Harry kocsija?
-De, az övé. -mondta nyugodtan, majd kikerült kezében két bőrönddel. Furán néztem utána, mire elnevette magát és az autó mellett lerakta a két csomagot.- Mivel az enyém nem annyira nagy és nem tudtam, hogy hány bőröndöt visztek, ezért elhoztam a göndörkéét. Ebbe akár az egész házat bele rakhatjuk! -paskolta meg a fekete kocsit. Röhögtem egyet, majd követtem Louist. Felnyitotta a csomagtartót és bepakolta a csomagokat. Vissza mentünk a házhoz,Tommo a maradék bőröndökért, én pedig, hogy bezárjam a házat. Zoe elkezdett nyafogni, hogy ő akar előre ülni. Addig nyivákolt, amíg bele nem egyeztem. Istenem, kikészít! Mi lesz a repülőn?! Nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót, hogy beszálljak. Mikor be akartam pattanni, majdnem egy göndör fejre ültem. Hirtelen ugrottam vissza a járdára, közben kisebb sikoly hagyta el a számat. Louis éktelenül nevetett a reakciómon, Zoeval együtt. A szívem vagy hússzor olyan gyorsan vert az ijedtségtől.
-Louis, Harry mi a túrót csinál itt? -kérdeztem, miután sikerült lenyugodnom.
-Tegnap, miután haza értünk, ő fogta magát és elment bulizni. Mint látod, kicsit túlzásba vitte. -bökött hátra a hátsó ülésen elterülő srácra, aki még nagyban húzta a lóbőrt.- Ma meg interjúnk van háromkor és nem akartam otthon hagyni, mert tuti nem kel fel. Úgyhogy magammal hoztam...Ne tudd meg mennyit szenvedtem vele, mire beraktam a kocsiba! Tuti diétára fogom a gyereket! -mondta tettetett felháborodással. Erre Zoeval mint ketten felnevettünk. Én bemásztam a kocsiba, Harry fejét az ölembe helyeztem. Nem akartam felébreszteni. Olyan békésen aludt. Nagyon édes! Tommo bekapcsolta a rádiót és Zoval nekiálltak énekelgetni. Jól elvoltak. Én az ablakon bámultam a mellettünk elsuhanó tájat. Mikor ezt meguntam, az ölemben fekvő göndör tincsekkel kezdtem el babrálni. Nem kelt fel rá, de mosolyra húzódott a szája és közelebb bújt hozzám. Muszáj volt mosolyognom. Olyan volt akár egy kisfiú. Annyira elmélyedtem a Harry fürtjeivel való játszadozással, hogy fel se tűnt, már a reptéren vagyunk.
-Te nem akarsz kiszállni? -nyitotta ki az ajtót Louis. Hirtelen felé kaptam a fejem, csodálkozva néztem rá. Mosolyogva nézett rám és megrázta fejét. Olyan fura volt, mintha ő tudna valamit amit én nem. Na mindegy...Óvatosan kimásztam a göndörke feje alól, majd a már kipakolt bőröndök felé vettem az irányt.
-Majd én! -szólt mögülem egy kómás, rekedt hang. Hátra fordultam és a még félig alvó Haroldal találtam szemben magam. Elnevettem magam a látványon. Haja szerte szét állt, köszönhetően az én haj birizgálásomnak, arcán még ott volt a piros folt, ahol a combomon feküdt, szemei pedig résnyire voltak kinyitva. Durcásan megigazította a haját és megkerült, hogy a bőröndjeimhez férjen. Utána futottam és csöndben sétáltunk egymás mellettem, amíg utol nem értük Zoet és Tommot. Bent elég nagy tömeg fogadott minket. Mindenki most megy nyaralni, vagy mi a szösz? Elvergődtünk egy kávézóhoz, hogy addig is elüssük valamivel az időt. Na meg, hogy Harry ihasson valamit, amitől életre kel.
-És hova is mentek pontosan? -kérdezte Harry két korty között. Épp bele kezdtem volna a magyarázásba, mikor pár lány sikítozva rontott be a kávézóba. Először nem értettem miért közelednek felénk, de leesett, hogy két világsztárral ücsörgök éppen. A fiúk mosolyogva köszöntek nekik és kezdtek bele egy kisebb csevejbe. Nem szóltam egy szót sem, inkább meghúztam magam a székemben. Zoeval kezdtem el cseverészni, tervezgetni, hogy miket szeretnénk csinálni majd Magyarországon. Oldalra pillantottam, hogy mit csinál a két jómadár. Tommo épp képet készített az egyik lánnyal, Harry pedig ölelgette a másik lányt. Nem tudom miért, de zavart. Fogtam magam és felálltam, majd a pult felé vettem az irányt. Mire vissza értem, már elment a két lány. Levágtam magam a székre és egy nagyot haraptam az előbb szerzett szendvicsemből. Zoe boci szemeket meresztett rám, nem vagyok szívtelen, még is csak a húgomról van szó...Így oda adtam neki, ő pedig úgy esett neki a már megkezdett sonkás szendvicsnek, mint aki ezer éve nem evett. Louis még mindig furán nézett rám...Tuti, hogy tud valamit! De még is mi a halálomat?! Egy ideig farkas szemeztem vele, de a végére már nem bírtam tovább nézni a tengerkék szemeit, ő pedig elvigyorogta a dolgot, így abba hagytuk. Még egy fél órát ülhettünk a kis kávézóban, mikor bemondták, hogy húsz perc múlva indul a gépünk.Össze szedtük a bőröndöket és elindultunk leadni a csomagjaink.
-Aztán írj majd Pukkancs! És James-et is üdvözlöm! -mosolygott rám Tommo, majd magához húzott és szorosan megölelt. Nyaka köré fontam a karjaim, és a bele fúrtam a fejem a váll gödrébe. Olyan rég éreztem már az ölelését, és annyira hiányzott. Minden alkalmat kihasználok.
-Minden nap írok! Nem szabadulsz meg tőlem újra! -nevettem rá, közben elhúzódtam tőle.
-Hahaha...Nem volt vicces! -rivalt rám össze szűkített szemekkel.
-Megesik...- mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára. Én is kaptam egyet a homlokomra, majd Zoeval "partnert" cseréltünk, így Harry elé lépve öleltem a kis bongyit.
-Vigyázz magadra! Vagy is magatokra! -motyogta a hajamba.
-Próbálkozok, de nem vállalok felelősséget! -nevettem fel. Nem hallottam, de éreztem, hogy kicsit, nevet.- Ti is magatokra! -mosolyogva húzódtam el.
-Majd írj, ha leszállt a gép! -nézett a szemembe, mint egy aggódó apuka.
-Igen is, apuci! -vigyorogtam rá, majd egy puszit nyomtam az ő arcára is, majd ő is adott egyet.
-Köszönjük a fuvart! Sziasztok srácok!-köszöntünk el Zoval szinte egyszerre. Felkaptuk a kézi poggyászaink, megfogtuk egymás kezét és elindultunk becsekkolni. Még mosolyogva vissza integettünk nekik, majd átléptünk a fém detektoron és láthatatlanná váltak a tömegben, úgy, ahogy mi is. Mikor felszálltunk a gépre, megkerestük a jegyen szereplő helyünket, Zoe egyből, bevágott elém, hogy az ablak mellé ülhessen, ezzel engem sikeresen fellökött. Egyenesen a kis folyosó másik oldalán lévő ülésbe zuhantam. Pontosítok, az ülésben ülő srác ölébe. Amilyen szerencsétlen vagyok, az előtte lévő háttámlájára szerelt, lehajtott kis polcról a nagy kapálózásban magamra rántottam a nyitott üdítőjét is -aminek tartalma egész szép foltot hagyott maga után..
-Ohh...Jézusom! Ne haragudj! Nem direkt volt, sajnálom! -kezdtem egyből szabadkozni, közben próbáltam kimászni az öléből. Nagy nehezen megálltam a két lábamon és a srác felé fordultam, aki nevetve törölgette a a farmer rövid nadrágját, ami térdig takarta a lábát. Végig mértem a sötét és világoskék kockákkal ellátott ingét, amit kigombolva viselt, alatta egy fehér atlétával.- Tényleg nagyon sajnálom! -mondtam még egyszer, kétségbe esve, hisz a gatyájára is bőven jutott az üdítőből, nem csak az én felsőmre.
-Ugyan, semmi gond! -felelte kedvesen, majd rám emelte tekintetét és végig mért.- Nem volt rossz élmény. -mosolygott rám kacéran, kreol bőre miatt, szinte világító kék szemei, arcomat fürkészték. Éreztem, hogy annyira elvörösödtem, hogy már égett az arcom. Egyből elkaptam róla a tekintetem, és a szürke cipőm kezdtem el bámulni, ami jelen pillanatban kimondottan érdekesnek tűnt.
-Egyébként is, ahogy elnézem, te szenvedtél nagyobb kárt, nem pedig én! -mondta kacagva. Felsőmre néztem, és ami azt illeti igaza volt. Az egész üdítőtől volt átázva. Halkan el eresztettem egy káromkodást, ami annyira még se lehetett halk, mert a fiú felnevetett.
-Tudom, hogy abszurd kérdés, de szerinted, még valahogy, megszerezhetem a bőröndöm? -néztem fel rá kétségbe esve. Erre nem csak ő, de még a húgom is hangos nevetésben tört ki.- Neked csak kuss! -fordultam hátra hirtelen, és rá szegeztem az ujjam Zoera. Egyből abba hagyta a nevetést, de azért még halkan kuncogott.
-Azt már kétlem. -válaszolta az "áldozatom" sajnálkozva. Egy óriási sóhaj közben, hátra dőlve ültem be a mögöttem lévő ülésbe, aminek a karfáján, fent akadt a lábam, így nyugodtan tudtam lóbálni azokat.- Nincs nálad váltás cucc, itt fent? -érdeklődött kedvesen. Megráztam a fejem, majd nyögve nyelősen feltápászkodtam, és megcéloztam a mosdót. Becsuktam magam mögött az apró kis fülke ajtaját, majd a csappal szembe állva, megvizsgáltam trikóm. "Totál káros"...Állapítottam meg magamban. Fogtam pár, papírkéztörlőt, amiket bevizeztem és elkezdtem kidörzsölni a foltot. Ha már lecserélni nem tudom, legalább ne ragadjon egész úton. A nagy elfoglaltságból, az zökkentett ki, hogy valaki rám nyitott.
-Hát te, mit csinálsz? -kérdezte nevetve a fiú, akire rá estem.
-Minek tűnik?! Épp főzök...-feleltem ironikusan, közben a tükörből néztem fel rá. Vigyorogva dőlt az ajtónak, majd válaszom halván, kuncogni kezdett.- Nem vicces! Még csak egy rohadt póló sincs nálam, egész úton ezt a vizes szart kell viselnem! -csattantam fel.- Ahhj...-nyögtem fel, majd fejjel előre dőlve a tükörnek dőltem. Hallottam, hogy csukódott az ajtó mögöttem. Azt hittem, hogy a srác kiment, így kisebb szívrohamot kaptam, mikor két kéz ért a vállamhoz. Riadtan fordultam meg és találtam szemben magam vele.
-Nyugi, nem harapok! -nevetett fel. Elkezdte levenni az ingét, ami elég nehézkesen ment, tekintve a hely méreteit és, hogy így megsaccolva lehetett 190cm a gyerek.
-Mit csinálsz? -kérdeztem döbbenten. Nem válaszolt, küzdött tovább az apró helységben. Nagy nehezen leszenvedte magáról az ingét, amit a kezembe nyomott.
-Tessék, vedd fel ezt! -mosolygott le rám. Nagy szemekkel néztem rá, hisz ez fura volt.
-De ezt nem fogadhatom el...
-Marci. -segített ki, mikor feltűnt neki, hogy elakadtam.
-Ezt nem fogadhatom el, Marci! -ismételtem el az előbb mondatom, a nevét oda biggyesztve a végére.
-Dehogy is nem! Ez csak egy ing...Majd valahogy vissza adod! -tolta vissza a felé nyújtott ruha darabot.
-Tényleg nem gáz? -kérdeztem félénken felnézve rá.
-Már miért lenne az?! Rajtad egyébként is jobban állna szerintem, mint rajtad. -vigyorgott.
-Azt azért nem hinném...-csúszott ki a számon, miközben végig néztem széles vállain és szálkás, izmos karjain. Halkan kuncogott egyet, míg én égő fejjel pillantottam félre.
-Öhm...Kimennél? -kérdeztem, mikor kezdett kellemetlenné válni a ránk telepedő csönd, és át akartam venni az előbb kapott inget.
-Nem. -vágta rá lazán, mire kikerekedett szemekkel néztem fel rá. Egy pimasz vigyor terült el a képén, és kihívóan nézett vissza rám.
-Hm..Oké. -vontam vállat, majd kicsit hátrébb húzódva -pff..inkább beépülve a mosdóba- lehúztam magamról a trikóm. Nézhettek egy ribancnak, de nem vagyok az. De minek szégyenlősködjek, mikor tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egy tehén, sőt...Most jöhet az, hogy beképzelt is vagyok, de nem. Sokat küzdöttem azért, hogy olyan alakom legyen, mint most és meg vagyok vele elégedve.
-Azta, nem vagy szégyenlős! -röhögött fel, mire én is elnevettem magam.
-Most nem azért, de ugyan az mint a bikini! Sőt, a sporttopp még többet is takar...-fejtettem ki az elvem, miközben az inget kezdtem el begombolni.
-Igaz!
-Tudom. Hisz én mondtam! -nevettem rá.
-Milyen szerény...-nevetett fel ő is. Egyszer csak elkezdett rázkódni a gép, Marci pedig rám esett, én pedig a mosdóra dőltem. Nem szokásom idegeneket ölelgetni, meg hasonlók, de most a fiúba kapaszkodtam össze szorított szemekkel, mert még mindig rázkódott a gép és nyomás még tolt is a kemény berendezésnek, ami támaszt nyújtott. Marci a hátam mögött támaszkodott, próbált minél kevésbé rám nehezedni, de a hirtelen megnagyobbodott nyomás, nem könnyítette meg az ő dolgát sem.
-Végre! -kiáltott fel, mikor abba maradt a rázkódás. Hátrál egy lépést, majd megfogta két vállam és kicsit megszorította.- Minden rendben? Jól vagy? -kérdezte aggódva.
-Persze! Felszállást még így se éltem meg...-nevettem halkan. Az ő arcára is egy kisebb mosoly kúszott, szemébe vissza tért a játékos csillogás. Tisztára mint egy kisfiú!- Te jól vagy?
-Jobban nem is lehetnék. -válaszolta. Egymásra mosolyogtunk, majd szólásra nyitotta a száját, de hirtelen kinyílt az ajtó. Egy öreg néni hökkent tekintetével találtam magam szemben, mikor lábujj hegyre állva átpillantottam a fiú válla felett.
-Jézusom, maguk mit képzelnek?! -kérdezte felháborodottan. Egyszerre röhögtünk fel, majd ellépve Marci mellett kiléptem a kis fülkéből. Majd indultam vissza a helyem felé.
-Várj, a felsőd ott maradt! -jött utánam röhögve. Mosolyogva ültem le a helyemre, Maci pedig a mellettem lévő sorba.
-Köszi! -vettem át tőle az ott hagyott trikóm, majd a másik irányba fordulva, betettem a táskámba. Ránéztem Zoera, aki a ps-emen zenét hallgatva, oldalra döntött fejjel aludt. Hát igen...Így jár az, aki már hajnalok, hajnalán fent van. Óvatosan, figyelve arra, hogy ne ébredjen fel, kicsatoltam az övét és elfektettem a két ülésen, így még maradt nekem egy. A táskámból kivettem mindent, ami esetleg kemény lehet és nyomná szegénykém fejét, majd a feje alá tettem kispárnának. A kivett cuccaim, a lábánál lévő szabad részre raktam, hogy még se tartogatnom kelljen 2 és fél órát. Nyomtam egy puszit az arcára, majd újra kényelembe helyeztem magam a helyemen.
-A testvéred? -hirtelen megijedtem, el is felejtettem, hogy találtam egy beszélgető partnert. Úgy tűnik neki is feltűnt, hogy rám ijesztett, mivel halkan felnevetett.
-Nem, a lányom! -fordultam felé halál komoly fejjel, majd a végére eleresztettem egy kedves mosolyt.- Tudod, a párom már túl van a negyvenen is, és már úgy volt vele, hogy még is csak jó lenne egy gyerek. Mivel szeretem, na meg a fő ok, hogy sok pénze van, még se mondhattam azt, hogy nem! Így lett ez a gyönyörű. -mosolyogtam rá angyalian. Azt a döbbent fejet, amit vágott...Alig bírtam ki, hogy ne nevesem el magam.
-Ne haragudj, meg kérdezhetem, hogy hány éves vagy? -kérdezte dadogva. Ha jót akarok röhögni, még muszáj lesz bírnom, nem röhöghetem el magam!
-Tizenhat! -vágtam rá. Az enyhe kifejezés, hogy a padlót súrolta az álla! Szerintem az alattunk jó pár kiló méterre lévő földet verte. Itt már nem bírtam tovább, muszáj volt nevetnem. Hasamat fogva görnyedtem össze az ülésben, közben sírni kezdtem, annyira nevettem. Próbáltam minél halkabb lenni, de nem igazán jött össze. Legalább is a mellém álló stewardess szúrós pillantásából, ezt szűrtem le.
-Kisasszony, ha megkérhetem, halkabban kacarásszon! Önön kívül, még mások is vannak a gépen, akik csöndben szeretnének pihenni! Maradjon csöndben és nyugodjon meg! -rivallt rám.- Megértését köszönöm! -váltott át bájos modorra és egy bájos mosolyt intézve felém, tovább is haladt. Halkabbra véve a figurát, folytattam a nevetést, jó pár perc után sikerült lenyugodnom.
-Remélem jól szórakoztál! -mondta nevetve Marci. Jól van, neki is leesett, hogy csak szívatom. Felé fordítottam a fejem, majd mosolyogva bólogattam. Megtöröltem a szemem, mivel még mindig könnyeztem, majd vissza ültem az előírt helyzetbe. -Amúgy, hogy is hívnak? Azt még nem sikerült megtudnom. -kérdezte mosolyogva.
-Sophia Goldwin! -nyújtottam neki kezet, amit el is fogadott.
-Budai Marcell!

18/1. Fejezet

Halii:)
Na, hát itt van a 18. rész első fele. Mivel anyu kitalálta, hogy holnap mostoha öcsém meccse után menjünk el kirándulni, nem leszek otthon. Ergo, írni se tudok.:( Sajnálom!
So...Itt egy kis előzetes.:D Komikat örömmel olvasnék! Hideget meleget egyaránt.:)
love ya xx


A próbán nagyon sokat nevettem. Ezek a srácok elképesztőek! Jó, igaz, Tommot eddig is ismertem, úgyhogy nem is értem miért csodálkozom, hogy a társai is ilyenek. De akkor is! Nagyon aranyosak, kedvesek és mind emellett, hihetetlenül idióták. Ez alatt az egy délután alatt belopták magukat a szívembe. A próba után megpróbáltam elszökni, arra hivatkozva, hogy holnap korán kell kelnem az utazás miatt -ami majdnem ki is ment a fejemből mellettük. Tommo persze, hogy elkezdett kötözködni, hogy még maradjak. Azt a kifogásom is könnyűszerrel hárította, hogy muszáj korán indulnunk, mert taxival elég sokáig fog tartani a reptérig vezető út -amire az volt a válasza, hogy "Áh, lődd már le magad! Majd én kiviszlek titeket!", erre persze néztem egy nagyot, de ha már felajánlotta...A kis "vitánk" után, amin persze a többiek jót röhögtek a kényelmes kanapékon, elraboltak. Szó szerint!
-Na gyere kislány! -hallottam Zayn hangját magam mögül. Mielőtt még kitehettem volna a lábam a próba terem ajtaján, éreztem, hogy két kéz ragadja meg a derekam, majd felkap. Sikítozva, kapálózva próbáltam ellenszegülni, de mikor minden erőfeszítésem ellenére fel dobott a vállára, rájöttem, hogy esélyem sincs. Niall hasát fogva röhögött mögöttünk.
-Ne röhögj Szöszi! -felkönyököltem Zayn hátán és össze szűkült szemekkel böktem felé.
-Ki?! Én? -tette fel védekezésképp két kezét maga elé és körbe nézett, mintha máshoz beszélnék.- Én sohaa... -mondta ártatlanul. De még ezt se bírta ki, a végét kicsit elröhögte. Szúrós szemekkel figyeltem tovább, annak reményében, hogy abba hagyja, de csak még jobban röhögött. Lemondóan felsóhajtottam, majd vissza dőltem Zayn hátára.
-Nem akarsz letenni? -beszéltem bele pólójába.
-Nem. -adta a tömör választ. Kezdett kényelmetlenné válni, mivel elég csontos volt a válla. Mozgolódni kezdtem, hogy találjak egy kényelmesebb pontot, mivel a hasam már kezdett fájni.- Ne ficánkolj már! -szólt fel, majd rácsapott a fenekemre. A másodperc tört része alatt, vissza kézből tarkón vágtam.- Aúúcs...-kapott szabad kezével a fájó ponthoz.- Ezt most miért? -kérdezte nevetve.
-Pont azért...Tudod te azt! -válaszoltam én is nevetve. Már kezdtem unni az utazást. Nem arra mentünk, mint amerre mi Harryvel bejöttünk. Tényleg, ha már Harry. Hol a büdös francba vannak?! Kíváncsi tekintettel néztem körbe, de sehol nem találtam őket. Majd meghallottam mély, rekedtes hangját, amint épp felkiált, valahol előttünk. Vagy is....Zaynek és a hátsófelemnek előttünk.
-Boccs haver! Minden rendben? -kérdezte Louis nevetve. Nem tudom mi történt, mivel nem látom, de feltehetőleg Tommo trollkodott. Mire beértük őket, rendbe szedték magukat és folytattuk utunk. Már untam az életem, mivel egyik majom sem kommunikált velem, csak egymással. Elkezdtem játszani a kedvenc játékom.
-Ott vagyunk már?
-Nem. -válaszolta jókedvűen. Még jó a kedved drága, de nem sokáig! Muhahahahaha...Na jó, azt hiszem nem vagyok normális..
-Ott vagyunk már?
-Nem.
-Ott vagyunk már? -kérdeztem fél perccel később.
-Nem.
-Ott vagyunk már?
-Nem. -lehetett hallani a hangján, hogy kezdi kicsit idegesíteni a dolog. Haha..
-Ott vagyunk már?
-Nem!
-Na és most? -kérdeztem. Már vigyorogva lógtam le a hátán. Annyira élvezem, mikor idegesíthetem az embereket! De mielőtt Zayn egy újabb nem-et kiálthatott volna, Tommo hajolt a füléhez és súgott valamit nevetve. Zaynnek erre sokkal lazább lett a tartása -ami eddig az idegesítésemnek köszönhetően kezdett egyre merevebb lenni.
-Rossz kislány! -mondta Zayn nevetve, majd újból rácsapott a fenekemre. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy én is fejbe csapom, de inkább majd később bosszulom meg. Helyette inkább megpróbáltam a másik vállára könyökölni -ami elég nehezen sikerült.
-Tomlinson, te áruló! -kiáltottam az előttünk haladó srácra. Vigyorogva fordult hátra. Húú...Egyszer még megölöm!
Miután egy kisebb túra után kiértünk -a hátsó kijáraton- egy kisbuszhoz mentek a srácok. A fekete járműnek sötétített ablakai voltak.
-Tisztára mint az FBI-os kocsik! -pattogtam egy helyben. Mindegyik srác nevetett a lelkesedésemen. Az eddig cipelő fiú végre lerakott a válláról.- Ahh...Végre! Már azt hittem átszúrod a gyomrom! -kaptam oda nevetve a karom.
-Én nem panaszkodnék a helyedben. Több ezer lány lett volna a helyedben. -mondta lazán.
-De én, én vagyok! Nem akárki! Ezt jegyezd meg Malik... -kacsintottam rá.
-Rendben főnök! -röhögött fel.
-Na, ezt már szeretem...-nevettem.
Ez után beszálltunk a kisbuszba. Persze ez se mehetett probléma nélkül. Tommo elkezdett nyávogni, mikor Harry mellém ült be hátra. Látszott Harryn, hogy valamiért nem akaródzik előre ülni. Miután valami megcsalásos dolgot emlegetett hisztérikusan,-amit én egyáltalán nem értettem, a többiek meg fájdalmasan röhögtek fel- Harry lemondóan sóhajtott fel és mászott ki a kisbuszból, hogy előre ülhessen az anyós ülésre. Mikor kimászott, véletlenül nem az ülésre támaszkodva lökte el magát, hogy könnyebben szálljon ki, hanem a combomra tette kezét. Tudom, hogy nem direkt volt, de azt hittem meghalok.

Visszatértem!:)

Hali manók!!:)
Na, hát végre ez a nap is eljött...Megkaptam a netbook-ot!^^ Hála apu lelkiismeret furdalásának...Mindegy, ebbe most inkább nem megyek bele.:)
So ez most azt jelenti, hogy holnap gőz erővel ülök neki a blogolásnak! Nagy valószínűséggel, már vasárnap olvashatjátok a kövi részt.:)
Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen türelmesek voltatok velem! Nagyon jól esik!:)
Love ya xx