19. Fejezet

 

 -Egy mondat, amivel jellemeznéd magad? -tette fel, vagy a századik kérdését azóta, amióta átültem -nagyjából tíz perce. Átültem mellé, mivel a mellette lévő két hely üres volt és még is csak kényelmesebb úgy beszélgetni, hogy nem kell folyton félbeszakítani a mondatot, mert valaki elmegy köztetek. Átvackoltam mellé, a hátam az ablaknak vetettem, majd a lábam félig kinyújtottam, így elfoglaltam a köztünk lévő egy ülést is.
-Aki nem ismer azt hiszi hülye vagyok...Aki ismer, az tudja. -mondtam kis gondolkozás után. Fogalmam sincs mit mondhattam volna, ezért az első olyan mondatot vágtam rá, ami eszembe jutott.
 -Kifejtenéd? -kérdezte nevetve. Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam mikor Jules a fejemhez vágta ezt a mondatot.
-Ennek a mondatnak külön története van...-kuncogtam, majd bele kezdtem a kis történetbe.- Úgy két évvel ezelőtt, három újoncot kellett körbe vezetnünk az iskolában Julesal, a legjobb barátommal. Ezzel nem is volt semmi gond, csakhogy nem tudtunk vissza menni, mikor körbe vezettük őket az udvaron. Rángattam az ajtót, de nem nyílt ki. Már folyt az óra, így senki nem volt a folyosón, aki segíthetett volna rajtunk. Így fogtam magam és futni kezdtem az egyik, közvetlen az iskola fala mellett kinőtt fa felé. Úgy öt percet küszködtem mire felmásztam rá, majd az egyik ágon végig kúszva, az enyhe kifejezés, hogy halál félelmem volt 3m-rel a föld felett...
-Most több mint 3 kilométerrel vagy felette! -vágott a mondókámba, kihangsúlyozva a kilométer szót.- Nem tűnsz úgy, mint akinek halál félelme van. -nevetett fel.
-Jogos...De a kettő azért még se ugyan az! Ott egy fa ágán hasaltam, itt meg egy gépen ülök, aminek kicsi az esélye, hogy olyan könnyedén lezuhanhat, mint én arról a fa ágról. -mondtam mosolyogva. Gondolkodó fejet vágott, majd heves bólogatásba kezdett, jelezve, hogy igazam van, és folytassam a történetet.-Na, hol is tartottam? Ja, igen...Végig kúsztam a faágon, majd bekopogtam az első emeleten lévő osztály ablakán. Szegény Mrs. Winson tanárnő, majd szívrohamot kapott, mikor meglátott egy fa ágán hasalva, vigyorogva integetni. A diákok persze az első sokk után, dőltek a röhögéstől. Mrs. Winson egyből kinyitotta az ablakot, hogy segítsen valahogy, még mielőtt lezuhanok. Mivel az ág vége már nem volt olyan vastag, ezért nem bírt el és leszakadt. Még pont át tudtam ugrani az ablak párkányra, de elvesztettem az egyensúlyom és lezuhantam egyenesen a fal és a fa közötti kis bokorra. Még szerencse, hogy ott volt. Tuti ott múlok ki, ha nincs az a kis bokrocska! -kacarásztam.
-Jézusom! Te nem vagy normális!
-Mondták már páran...De itt még nincs vége! A poén az egészben, hogy mikor pár másodperces eszmélet vesztés után magamhoz tértem, Jules kiszedett a bokorból, majd ahelyett, hogy lerakott volna, becipelt az iskolába...
-De nem úgy volt, hogy zárva van az ajtó? -értetlenkedett. Jogosan, hisz eddig azt mondtam...
-Hát...Én azt hittem, hogy zárva van. Igazából csak tolnom kellett volna ahelyett, hogy rángatom. -vakartam meg a tarkóm kicsit zavartan. Erre csak egy jóízű nevetés volt a válasza. Nekem se kellett több, én is jót röhögtem magamon.- Ez a története annak, hogy miért is lett hozzá vágva a fejemhez ez a mondat. -mosolyodtam el.
-Amúgy...-próbált meg beszélni, mikor lenyugodott, de még mindig lehetett hallani, hogy nem egészen normális a légzése.- Nem lett volna egyszerűbb, ha az alsó szinten kopogsz be? -tett fel egy igen csak jogos, és logikus kérdést.
-De, de az úgy túl logikus, meg egyszerű...-húztam a szám egy vállrándítással vegyítve, erre megint nevetett.- Na és te mivel jellemeznéd magad? -kérdeztem kedvesen, közben oldalra tekintettem és kiszúrtam, hogy most szolgálják fel a kaját.
-Hát...Talán...Talán, az örök gyerek kifejezés jellemez leginkább! -mondta kisebb gondolkozás után. Rámosolyogtam, hisz nem ismerem túl régóta, sőt, még azt se mondanám, hogy ismerem, de a kék szemében lévő gyermeteg csillogás és az a boldogság, és laza nemtörődömség, ami sugárzott róla, igazolta, hogy ez tényleg tökéletesen passzolt rá.- Meg lételemem a kosárlabda! -mosolygott rám, miközben lerakták elé a kaját. Erre persze egyből felkaptam a fejem.
-Kosarazol? -kérdeztem döbbenten.- Köszönöm! -mosolyogtam fel a stewardess, mikor elém is lerakta a műanyag tálcát, egy kedves mosolyt eresztett el, majd tovább tolta a kis kocsit.
-Igen, mert? -kérdezte Marci teleszájjal. Magamban nevettem kicsit a látványon, de nem adtam neki hangot.
-Csak mert én is. -mosolyogtam rá, mire kikerekedtek a szemei.- Azért a szád csukd be, még kiesik ami benne van! -nevettem rá. Színpadiasan feltolta az állát, majd miután lenyelte a falatot, újra beszédbe kezdett.
-Mióta?
-Pontosan nem emlékszem, úgy hat hét éves lehettem mikor a bátyám elkezdett tanítgatni engem meg Julest. Aztán elkezdtem rendes edzésre járni. Te? -kérdeztem mosolyogva.
-Én négy éves koromban kezdtem el. -mondta két falat között, nekem pedig leesett az állam.
-Az szép...-motyogtam még mindig csodálkozva. Levettem a két lábam az ülésről, majd normális pózba vágva magam, neki láttam én is kajának csúfolt valaminek.
-Te..-böktem oldalba a mellettem ülő srácot.
-Hmm? -kapta rám kérdő tekintetét, közben rágta a szájában lévő falatot.
-Szerintem ez mindjárt elmászik...-fintorogtam undorodva, közben bökdöstem a műanyag villámmal az előttem lévő ételt, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehetett. Közelebb hajoltam, hogy megszagoljam, hátha abból kiderül valami, de az a szag, amit árasztott se sejtetett jót magáról.- Neked kell? Nem vagyok éhes...-ajánlottam fel az én adagom is a srácnak, aki már majdnem végzett a sajátjával. Nem tudom felfogni, hogy-hogy képes megenni ezt a valamit?!
-Kösz! -vette el előlem a tálcám. A hideg futkosott a hátamon, ahogy neki esett az én maradékomnak is.Vissza tettem a lábaim, majd jobb oldalra fordítottam a fejem és felhőket kezdtem el kémlelni, amik között átsuhantunk. Eszméletlenül gyönyörű látványt nyújtanak! Imádok repülni! A gyönyörködésből egy hang zökkentett ki.
-Hé! Minden oké? -rázta meg valaki a térdem. Ijedten kaptam oda a tekintetem. Egy aggódó, tengerkék szempárral találtam szembe magam.
-Ühüm, persze...-mosolyogtam rá, nyugtatásképp.- Csak elbambultam.
Újabb nagy csevej vette kezdetét, amelyben kiderült, hogy mindkettőnknek a Chicago Bulls a kedvenc csapata az NBA-ben. Van két bátya, akik profi szinten űzik az imádott sportunkat és ebből is élnek meg. Hogy igazából Magyar, és azért tartózkodott szeretett hazámban, mert két hétig az unoka tesónál volt látogatóban.
-Tudtam! Úgy tudtam, hogy nem vagy Angol! -kiáltottam fel. Kaptam pár szúrós pillantást az előttünk és mögöttünk ülő idősebb hölgyektől és uraktól, de nem nagyon zavart. Bájos mosolyt varázsoltam az arcomra, majd integettem nekik kicsit. Erre csak az orruk alatt motyogva vissza fordultak. Marci röhögve figyelte a jelenetet.
-Ennyire hallatszik az akcentusom? -nézett rám.
-Annyira nem, de egy angol azért felfigyel rá. -mosolyogtam rá, amit viszonzott. A beszélgetésünket az szakította meg, hogy Zoe beszélni, majd sírni és sikítani kezdett álmában. Ijedten másztam keresztül szegény gyereken, hogy minél előbb a húgomhoz érjek. Kisimítottam egy tincset az arcából, majd letöröltem a könnycseppeket. Halkan motyogtam a fülébe, hogy ébredjen fel és nyugodjon meg.
-Nincs semmi baj! -mondtam mikor kinyitotta a szemét. Pityeregve vetette magát a nyakamba és szorosan kapaszkodott belém. Éreztem, ahogy a kölcsönkapott ing átázik a sós cseppektől. Magamhoz szorítottam, majd óvatosan felkeltem, hogy még véletlenül se ejtsem le, vagy botoljak meg miközben vissza mentem Marci mellé. Udvariasan felkelt, hogy könnyebben vissza tudjak ülni, majd ő is helyet foglalt a helyén. Én a még mindig pityergő Zoeval az ölemben vettem fel azt a pózt, amiben ébredése előtt voltam. A mellkasomra dőlve ölelt tovább, amíg simogattam hátát és kérdezgettem, hogy mi a baj. Marci megrázta a térdem, mire felkaptam rá a tekintetem. Elmutogatta, hogy elmegy a mosdóba, mire mosolyogva bólintottam.
-Mi a baj Zo? -tettem fel vagy századszorra a kérdést. Az ing gombjait babráló húgom felemelte rám kisírt szemeit és remegő ajkakkal kezdett dadogni.
-Azt álmodtam, hogy lezuhantunk...Nagyon félelmetes volt! -kezdett újra sírásba, mire én megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Dúdolgattam, simogattam a hátát, egészen addig, amíg az egyenletes szuszogására nem lettem figyelmes. Elaludt. Mosolyogva nyomtam egy apró puszit a feje búbjára, majd oldalra fordítottam a fejem és újra a felhőket kezdtem csodálni.
-Vissza aludt? -zavart meg egy suttogó hang. Mosolyogva nézte az öleben pihenő törpét. Megsimogatta a kezét majd rám emelte a tekintetét.
-Ezt neked hoztam! Gondoltam éhes vagy. -nyújtott felém egy szendvicset.
-Köszönöm! -fogadtam el, figyelve arra, hogy nagyon ne mozogjak, megettem. Újra beszélgetni kezdtünk, csak most sokkal halkabban. Újabb infókat tudtam meg, mint például, hogy ők is Balatonon laknak, nem is olyan messze James bácsiéktól, meg ő is szívesen használja a Twittert, amint megtudta, hogy nekem is van, egyből be is követett.
-Kérem utasainkat, csatolják be öveiket! Hamarosan leszállunk! -szólt a hangosbemondó. Marci segítségével Zoet beültettük a köztünk lévő ülésbe és becsatoltunk, majd magunkat is. Negyed órával később már a húgommal az egyik kezemben, a másikban pedig a kézi poggyászommal sétáltunk ki a budapesti repülőtér egyik termináljából.
-Biztos, hogy ne segítsek?
-Századjára sem fogok mást mondani mint legelőször! -mondtam már kicsit idegesen. Mióta elhagytuk a gépet, folyton átakar venni valamit, hogy segítsen.
-Na jó, akkor azt mond meg, hogy hogy néz ki a bőröndötök. -dobta le a válláról a sporttáskáját, ami hangos puffanással ért földet. Miután elmagyaráztam neki, hogy egy kisebb, piros, fekete pöttyökkel ellátott bőröndöt kell keresnie, plusz még egy narancssárgát meg egy kéket, ő elment megszerezni a csomagjaink, én pedig felvéve az ő táskáját is, megindultam egy kisebb büfé felé. Bent lepakoltam a két táskát az egyik asztalhoz, majd a pult felé igyekeztem.
-Szervusz! Mit adhatok? -kérdezte kedvesen a harmincas éveiben járó, rövidre vágott szőke hajú nő.  Furcsa volt, hogy magyarul beszélnek, de próbáltam átállni rá, hisz az elkövetkezendő pár napban mindenki így fog velem kommunikálni.
-Jó napot! Két colat kérnék szépen, meg egy ásványvizet! -mosolyogtam rá. Vissza küldött az asztalunkhoz, hogy ne kelljen Zoeval ácsorognom, majd kihozza. Kifizettem az üdítőket, majd a betoppanó Marci kezébe nyomtam az egyik cukros löttyöt.
-Kösz! -motyogta majd egy húzásra lehúzta a felét. Zo is felébredt, és egyből ki is könyörgött magának egy csokit, amit a pult mögötti polcon szúrt ki. Elbúcsúztunk Marcitól, mert ő még várt egy kicsit, mert még nem értek ide a szülei. A lelkemre kötötte, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, majd a kis törpével megfogtuk a csomagjainkat és a kijárat felé indultunk.
-Sophiiiii, Zoeeeee! -sikított egy ismerős hang. Az irányába fordultunk, és a vadul kapálózó rokonságot pillantottuk meg.
Pár másodperc múlva, már mindkét unoka tesóm a nyakamba ugorva ölelgetett. Azt se tudtam merre figyeljek, mindkettő egyszerre sikítozott a fülembe. A pár perces ölelés után James bácsi és Dóri is egy öleléssel üdvözölt. Össze szedtük a bőröndjeink, majd a kint parkoló kocsi felé vettük az irányt. Pár óra kocsikázás után, már meg is érkeztünk Balatonfűzfőre. James bácsi többször is sejtelmesen nézett rám és Zoera a vissza pillantó tükörből, meg egész úton mindenki furcsa volt. Mintha titkolnának valamit.
-Pakoljatok le a szobáitokban, utána pedig a kertben találkozunk! -szólt utánunk bácsikám, miközben lecsapta a csomagtartó ajtaját. Berontottunk a házba, az emeletig meg sem állva. Sam és Izi, Zoeval ment, hogy segítsenek neki kipakolni, én meg egyedül csörtettem be a szobámba. Az ajtómon lévő parafatábla, amin gyerek írással az én nevem volt kitűzve, különböző rajzokkal és fényképekkel, megmosolyogtatott. Olyan érzés volt belépni a szobába, mintha otthon lennék. Ledobtam a szoba közepén a két bőröndöm. Időm se volt másra, mert valaki hátulról befogta a szemem.
-Na ki vagyok? -duruzsolta a fülemben az igen csak ismerős és vidám férfi hang.