16. Fejezet

-Négy éves voltam, de még mindig tisztán emlékszem az egész napra. -kezdtem bele a kis mesémbe. Mindannyian izgatottan figyeltek, mint a kis ovisok, mikor az óvónéni mesét olvas. Liam a padra tett kezein pihenteti buksiját és úgy néz rám, Harry könyökölve támasztja fejét. Zoe, Niall ölében, hasonlóképp van mint Harry, könyököl a fa padon, és támasztja a buksiját. A szőkeség hugom vállára támasztott állal figyeli mind egyes mondatom. Mellettem Zayn jobb kezével támaszkodik a padon és felém fordítva fejét, hallgatja a mondókám. Egyedül Tommo az, aki úgy ül mint én, se támasz se fekvés.- Beck vitt haza oviból...
-Várj! -szakított félbe Niall. Mosolyogva néztem rá, és vártam, hogy folytassa.- Ki az a Beck? -jogos a kérdés, hisz ők nem ismerik.
-Beck a testvérünk. -fordult hátra az ölében lévő Zoe és adta meg a választ helyettem. Mindegyik srác lerendezte egy "Ooh...Értem."-mel és már folytathattam és a sztorit
-Na, szóval. Beck vitt haza oviból, mert anyuék dolgoztak és nem értek rá, hogy eljöjjenek értem. Ezért gyalog mentünk haza. Épp ezen a környéken sétáltunk, mikor megláttam egy fagyis kocsit, és elkezdtem könyörögni, hogy vegyen nekem. Vagy tíz percet könyörögtem, mire sikerült meggyőznöm, hogy a zsebpénzét költse rám. A lelkemre kötötte, hogy még csak a közelébe se menjek a beton falnak. Maradjak itt, már mint akkor ott, valamelyik padnál. -kezdtem el mutogatni a nem olyan messze lévő padokra a sétány mellett.- Ő elment, én meg nem bírtam megállni, muszáj volt oda mennem és néznem a vizet! Így hát oda ugráltam a falhoz és felmásztam rá. Szépen lecsücsültem és lóbáltam le a lábam a szélén, közben csodáltam a vizet. A nagy bambulásban fel se tűnt, hogy valaki mögöttem ordítozik.
-Oké, akkor most szünet! Az én részem jön! -kiáltott fel Louis. Mindenki ijedten kapta rá a tekintetét, hisze eddig csöndben ült mellettem.- Harmadikos voltam, és osztálykiránduláson Londonba jöttünk. Egész nap járkáltunk, voltunk a palotában a viasz testes múzeumban, tudjátok mire gondolok?! -nézett körbe megerősítést várva. Mindenki csendben bólogatott.- Na és végre megálltunk kicsit pihenni itt a parkban. Mindenki rohangászott össze vissza, meg ordítozott a haverjával. Nekem meg persze, hogy az akkori legjobb haverjaim beteget jelentettek és nem jöttek el! Na mindegy...A lényeg, hogy unalmamban mikor megláttam egy galambot, és elkezdtem kergetni...-nem tudta tovább mondani, mert mindenki felröhögött. Megvárta amíg lecsillapodik a társaság, majd folytatta.- Elkezdtem kergetni és nem is figyeltem, hogy merre repül. Futottam utána, egyenesen a kőfal felé, ami felett ő átrepült én meg fenn akadtam. De nem is ezzel volt a gond, hanem, hogy nem figyeltem magam elé, csak a madarat követtem a szememmel és nem vettem észre, hogy előttem a falon, ül egy kislány. Na, hát azzal a lendülettel, amivel a galamb után nyúltam, löktem le a kislányt a falról, aki sikítva zuhant egyenesen az alattunk lévő folyóba. -itt Tommo elhallgatott, és lehajtott fejjel mormogta az orra alatt, hogy "Sajnálom!", mint mindig, mikor valakinek elmeséltük a történetet. Már vagy ezerszer mondtam neki, hogy ne sajnálja, mert ha akkor figyelt volna, most valószínűleg nem ismernénk egymást.
-Tommo, mondtam már, hogy ne kérj bocsánatot! -bújtam hozzá és öleltem meg szorosan. Viszonozta a gesztust. A nagy ölelésünk, Harry hangja szakította meg.
-Na, folytassátok már! -szólt ránk türelmetlenül.
-Oké, oké, fürtös! Nyugi! -nevettem rá.- Gondolom mindenkinek leesett, hogy én voltam az a szerencsés, aki a vízben kötött ki. -mindenki nagyban bólogatott.- Mikor a vízbe értem, próbáltam, feljutni a felszínre, de nem igazán sikerült, mert még nem tudtam úszni. Csak kapálóztam és közben liter számra ittam azt az undorító vizet. A víz hihetetlenül hideg volt, és én egyre kevesebbet észleltem a körülöttem lévő eseményekből. Röviden, sikeresen elájultam a folyóban.
-Én meg miután sikerült a kisebb sokkból vissza térnem, egyből másztam fel a falra és ugrottam Sophi után.
-Várj, várj, várj! -szakítottam félbe nevetve.- Azt se hagyd ki, hogy miért egy szál bugyiban másztál ki a vízből! Ne, hogy már a legnagyobb poént kihagyd az egészből! -nevettem tovább, és a könnyeimet törölgettem.
-Kösz! Nem akartam elmesélni, de ha már ilyen észrevétlenül felhívtad rá a figyelmet....Sophi bátya, Beck, pont akkor ért vissza és látta az egész jelenetet. Mikor le akartam ugrani, utánam kapott, hogy vissza húzzon, de csak a gatyám alját sikerült megcsípnie. Ezzel sikeresen lerántotta, mikor elrugaszkodtam. Kb a térdemig lecsúszott, és a vízbe érkezésemkor, még lejjebb. Még sikerült elkapnom Pukkancsot, mielőtt végleg elmerült volna, de a ki úszás már nem ment, mivel a lecsúszott gatya a bokámon, meg akadályozta, hogy mozgatni tudjam őket. -itt egy picit megállt, hogy egy mély lélegzetet vegyen.- Sikeresen lerugdostam magamról, így ki tudtam húzni a már ájult Sophit. -mindenki tátott szájjal hallgatta a történetet.
-Igen, és mikor sikerült felcipelnie a sétányra vezető rámpán, Beckel szét trancsírozták a mellkasom, mikor próbáltak a filmekben látott módszerrel újra éleszteni. -folytattam nevetve. Louis is velem együtt nevetett, de a többiek még mindig bambán figyeltek. Hát oké...- Aztán mikor egy értelmes felnőtt segített nekik, felébredtem. Az első amit megpillantottam egy sárga répás alsóban feszítő szétázott fiú, aki azt se tudta mit csináljon. Röhögő görcsöt kaptam és senki nem tudta, hogy mi a bajom, mert egyáltalán nem hasonlított nevetéshez, mivel még nem kaptam rendesen levegőt a tüdőmben lévő rengeteg víz miatt.
-Azt se tudok mit csináljunk! Beck kétségbe esve rángatta az öreg bácsi karját, aki segített nekünk, hogy csináljon már valamit. Sophi meg nem bírta abba hagyni a röhögést a látványomtól. -vágott pofákat. Hát basszus...Megnéztem volna, ő hogy bírja ki röhögés nélkül azt, ahogy akkor kinézett!
-Persze, mert te nem röhögtél volna, ha egy sárga répás bugyiban álldogáló fiú,  akinek a ruhájából csavarni lehetett a vizet, ott sikítozik és kapálózik. -érveltem.
-Jó, nyugalom! Ne kezdjetek el vitatkozni! -szólt ránk Liam. Abba hagytam a beszélést és egyszerre öltöttünk nyelvet Louisal egymásra, majd vissza fordultam a többiek felé.
-Miután sikerült lenyugodnom, és azt a pár liter vizet is kiköhögnöm a tüdőmből, Louis bocsánatot kért, hogy nem akart le lökni meg blablabla...Erre Beck még le is cseszett engem, hogy ő megmondta, hogy ne menjek a fal közelébe. Utána Tommo elkezdte keresni az osztályát, akik eltűntek és sehol sem találta  őket. Persze Beck segített neki keresni, de nem jártak sikerrel.
-Jah, ott hagytak. Értitek?! Ott hagyott az osztályom Londonban!! Jó, mondjuk a tanáron nem csodálkozom, hogy szívesen "felejtett" -rajzolt idéző jelet a levegőbe- itt, mivel gyűlölt. Én is őt, szall' nem volt nagy para. De azért ez kicsit durva volt még tőle is...-gondolkodott el hangosan. Mi csak nevettünk azon, hogy milyen fejet vág.
-Mindegy, a lényeg, hogy itt hagyták. Nekünk meg nem volt szívünk otthagyni egyedül, alsó gatyában, ja nem! Pontosítok, bugyiban! Szegény vizes kis srácot, aki kétségbe esve kereste az osztályát...
-Mi?! Nem! De hogy voltam kétségbe esve! Simán haza találtam volna...Ura voltam a helyzetnek! -szakított félbe. Én csak ránéztem és egy "Persze, hát hogyne!" arckifejezéssel és bólogattam. Tommo szúrós szemekkel nézett, majd megfogta a fejem és vissza fordított a többiek felé. Elkezdtem nevetni, szint úgy a többiek is a jelenet láttán.
-A lényeg, hogy nem hagytuk ott. Elhívtuk hozzánk, hogy majd tőlünk felhívja a szüleit, meg át is öltözik valami száraz ruhába. Ja, és még hozzá tenném, hogy répás bugyiban jött át a fél városon! -fejeztem be a mondatom röhögve.
-Haha...Nagyon vicces! Most mond azt, hogy nem volt sexy meg menő az az ALSÓNADRÁG! -hangsúlyozta az utolsó szót. Jól van, higgyen amit akar...
-Valószínű, hogy majd egy négy éves kis lánynak, aki még mindig ott van le ragadva, hogy a virág meg a méhecske, pont sexy lesz egy tökig ázott bugyis kis fiú....-néztem rá fájdalmasan.
-Szerintem akkor is k*rva jól néztem ki...-rántott vállat hanyagul. Na itt már végképp szakadt az egész társaság. Liam és Harry egymásra borulva sírt a röhögéstől, Niall majd le esett a padról Zoeval az ölében és a mellettem helyet foglaló Zayn az asztalt csapkodta.
-Na mindegy...-törölgettem meg a szemem, hogy eltüntessem azt a pár könnycseppet, ami kifolyt a szememből a nagy röhögés közben.- Ezután a kis incidens után, tüdő gyulladást kaptam, amiről fogalmam sincs, hogy szerzett tudomást Louis. De a betegség alatt, szinte minden nap felhívott és vagy ezerszer bocsánatot kért. Meg űzte az unalmam délutánonként, mikor Beck még a suliban volt edzésen vagy bármi.  Aztán nyáron Beck kikönyörögte anyuéktól, hogy had jöhessen el hozzánk két hétre és az után hagyománnyá vált, hogy minden nyáron nálunk volt pár hetet. Elválaszthatatlan barátok lettünk. De nem csak velem, Beckel is azok lettek. Meg volt, hogy suli idő alatt is a szünetekben eljött, vagy mi mentünk hozzájuk. Így ment egészen két évvel ezelőttig. Utána valamiért megszakadt a kapcsolat...De most már tudom, hogy miért....-néztem végig a körülöttem ülő srácokon. A gombóc a tokomban megjelent, és egyre nagyobbra nőtt. Az utolsó mondatom, már szinte suttogtam. Mindenki abba hagyta nevetést, és aggódva néztek rám. Nem bírtam sokáig, a könnyek utat törtek maguknak. Egyből felpattantam a helyemről és kimásztam a két srác közül. Rohanni kezdtem, csak azt nem tudom hová. Hallottam, ahogy utánam kiabálnak, de nem érdekelt. Nem akarom, hogy lássák ahogy sírok! Nem akarom, hogy az emberek gyengének lássanak! A sétányon haladó emberek között szlalomoztam, néha valakinek neki is mentem. Nem direkt, de a szememet ellepő könnyektől, már alig látok. Csak szaladtam céltalanul. Mikor meguntam, hogy az embereket kell kerülgetnem, a fák közé indultam. A lábaim már kezdtek fáradni és úgy éreztem elég messzire kerültem mindenkitől. Egy fának dőltem, majd lecsúsztam egész az aljáig. Felhúztam a térdeim és átöleltem őket. Fejemet rájuk hajtottam, és kiengedtem az idáig vissza fojtott könnyeimet. Még csak most eszméltem rá, hogy mennyire is hiányzott Tommo. Mire sikerült teljesen beletörődnöm, hogy eltűnt, kilépett egy szó nélkül az életemből, újra felbukkan. Mielőtt még valaki azt hinné, hogy bármi is volt köztünk, verje is ki a fejéből! Szerettem, sőt még most is. Nagyon! De csak is bátyámként tekintettem rá mindig is. Kb tíz perce ülhettem itt, sírva egy fa tövében. Lépteket hallottam a fa mögül, ami rejteket biztosított nekem.
-Sophi? Sophia? -hallottam ahogy a nevemet kiabálja. De jelen pillanatban, el akarok bújni mindenki elől. Nem akarom, hogy megtaláljanak! Úgy gondoltam, hogy elég messziről hallom még a hangokat ahhoz, hogy legyen esélyem elmenekülni a "vadászom" elől. Nehezen ugyan, de még mindig sírva, felkeltem a földről, és próbáltam lépésről lépésre gyorsítani a tempómon. Látásom még most se volt tiszta, alig láttam bármit is. Épp, hogy csak a fákat ki tudtam kerülni. Hallom ahogy valaki fut mögöttem. Gyorsítani próbálok tempómon, de feleslegesen, mert megbotlom egy faágban. Üldözőm pont időben ér utol, és sikerül elkapnia, még mielőtt elhasalnék. Szorosan magához von, karjait védelmezően fonja körém. Kezemet mellkasára teszem és fejemet is belefúrom mellizmaiba. Mélyen magamba szívom kellemes illatát. Csak sírok a karjaiban, mit sem törődve azzal, hogy teljesen eláztatom fehér pólóját. Érzem, ahogy kezeit hátamon mozgatja fel, s alá. Így állhattunk pár percet. A levegő utáni kapkodásom, szép lassan átalakult szaggatott légzéssé. Sikerült kicsit lenyugodnom, a könnyeim se hullottak már a szemeimből.
-Köszönöm...-motyogtam mellkasába, mikor sikerült teljesen lenyugodnom. Nem emeltem fel a fejem, mikor kicsit elhúzódott tőlem. Kezeit még mindig a hátamon pihentette. Nem akartam a szemébe nézni ezek után. Tudom, hogy már látott így, de most már biztos vagyok benne, hogy egy folyton síró libának tart.
-Ne köszönd, szívesen jöttem utánad. -hallottam halk, rekedtes hangját. Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.- Bár jobban örültem volna, ha nem ilyen állapotban kell rád találnom. -mosolygott rám. A szívem hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett verni, ahogy megláttam gödröcskéit, és édes mosolyát.- Akarsz róla beszélni? -kérdezte óvatosan. Halványan bólintottam, majd fogtam magam és leültem a mellettünk lévő fa alá. Furcsán nézett rám.
-Nincs kedvem vissza menni. Ha tényleg szeretnél velem beszélni, akkor azt itt kell. -adtam tudtára. Egy szó nélkül helyet foglalt mellettem, és karját átvette a vállamon. Ezzel kicsit közelebb húzott magához. Fogalmam sincs miért, de a közelében mindig megnyugszom, és biztonságban érzem magam. Valami arra késztet legbelül, hogy bízzam meg benne és mondjak el neki mindent, ami csak kavarog bennem.
-Miért borultál ki? -kérdezte. Éreztem tekintetét, ahogy figyel. Nem néztem rá, csak magam elé bámulva kezdtem el mesélni.
-Louis volt a második bátyám. Nagyon szerettem, igazából még most is. Neki mindig sikerült megnevettetnie, mikor másoknak nem. Benne teljes mértékben megbíztam és ő is bennem. Még olyan dolgokat is elmertem neki mondani, amit Becknek vagy Julesnak nem.
-Ki az a Jules? -kérdezte.
-A legjobb barátom. Születésünk óta ismerjük egymást, és mindig számíthatok rá. -néztem rá. Bólintott egyet, jelezve, hogy értette.- Azért akadtam ki, mert Louis szó nélkül lépett ki az életünkből. Annyit sem mondott, hogy pá. Vagy bármi! Rengetegszer hívtam, de soha nem vette fel. Sms-t írtam, annyi volt a válasz, kb három nap múlva, hogy majd beszélünk. Mindig lerázott, ilyen kis szar, egyszavas válaszokkal. Egyszer volt, hogy felvette. -itt picit megálltam, és vissza emlékeztem arra a telefon hívásra, ami annyi fájdalmat okozott. Mély levegőt vettem, amit pár másodpercig bent tartottam.
~Vissza emlékezés~
Beck végre nincs itthon, edzésre ment. Anya dolgozik, Zoe meg úgy is kicsi, na meg még beszélni se tud. Úgy, hogy esélytelen, hogy bátyókám fülébe jusson, hogy megint megpróbálom. Folyton azt mondja, hogy hagyjam. Ha nem veszi fel, biztos nem véletlenül teszi. Majd jelentkezik, ha tud.  Nem! Louis mindig jelentkezik! Lázasan kerestem a telefonom a lakásban, ami persze, hogy nem volt meg. Tíz perc után megtaláltam a fürdőben a csap mellett. Mit keres ez itt? Áhh, mindegy. Kapkodva kerestem ki a névjegyzékből Tommo számát és rögtön tárcsáztam is. Kb a tizedik csörgésre fel is vette.
-Helló! -köszönt vidáman.
-Jéé, nem vetted észre a nevem a kijelzőn és felvetted?! Vagy mi történt? -kérdeztem bunkón.
-Mi? Nem! Sajnálom...Tényleg! De sok a dolgom és...-nem hagytam, hogy befejezze. Egyből a szavába vágtam.
-Tudod mit?! Nem érdekelnek a kifogásaid! Egyszerűen mond meg, hogy már leszarod a fejem! -kezdtem kiabálni a telefonba. A könnyek ellepték a szemem és lassan végig folytak az arcomon.- Tudod milyen érzés, mikor a legjobb barátod folyton leráz? Mikor hívod és nem veszi fel, vagy az smseidre egyszavas válaszokat ír, de még azokat se tartja be?! Hányszor írtad, hogy vissza hívsz, vagy, hogy majd beszélünk?! Elárulom, hogy vagy ezerszer! Lássuk csak hányszor teljesítetted amit ígértél....Áhh megvan! Sehányszor! -hangom elcsuklott és csak bőgtem az ágyam mellett a földön.- Nagyon fáj Tommo!
-Én...Én...Sajnálom! -hallottam, hogy ő is a sírás szélén áll.
-Ne, ne sajnáld. Csak mond meg, hogy miért? Ez minden, amit tudni akarok...Ha már nem akarsz a barátom lenni...Megértem. Vagy is nem, de elfogadom! Csak mond meg. Miért?-tettem fel azt az egyszerű kérdést, ami már hetek óta gyötör. A vonal másik végéről csak Louis szaggatott légzése hallatszott. Kb két percig csak egymás légzését hallgattuk, vagy is ő még a sírásom is.- Miért? -tettem fel újra a kérdésem. Ekkor hallottam, hogy valaki beront a helységbe, ahol Louis tartózkodott és eszeveszetten nevet.
-Na, Lou gyere már! Simon kinyír ha késünk! Már mindenki elindult, gyere már! -kiáltotta neki egy srác.
-Sajn...
-Louis! Le ne tedd! Ne, hogy le merd nekem rakni! Ha most kinyomod, én bele őrülök! -kiabáltam sírva a telefonba.
-Sajnálom! Szeretlek Pukkancs! -suttogta bele a telefonba, majd megszakította a hívást.
-NEEE....Tommo! Gyere vissza!! -bőgve vágtam a telefonomat a falhoz ami darabokra hullva esett a földre, és sikítottam.- Kérlek....- Felhúzott térdeimet átölelve ültem az ágyam mellett és bőgtem szét a fejem.
~Jelen~
-Ezután nem beszéltünk többet, egészen mostanáig. Mikor kinyomta, úgy éreztem elárultak....-gördült le egy könnycsepp az arcomon. Harry óvatosan emelte arcomhoz a kezét, és törölte le.
-Sajnálom. -motyogta maga elé. Mi? Mit sajnál? Felnéztem rá, és kérdő tekintettel vártam, hogy folytassa.- Még az X-Factor alatt történt. Emlékszem rá... Én voltam az, aki akkor berontott hozzá. Miután letette a telefont, nem szólt semmit, csak sírva kirohant a szobánkból és Simon irodájában értem utol. Utána elég sokáig szar passzban volt. Most már értem, hogy miért....Tényleg sajnálom! -nézett rám. Én csak megráztam a fejem, és felpattantam. Nem akarom, hogy miattam legyen rossz kedve. Értetlenül nézett rám, nem esett le neki, hogy jó lenne ha követné a példám.
-Nem akarom, hogy te is rossz kedvű legyél! Elég ha csak én vagyok az. -nevettem fel keserűen.- Na, gyere! - mosolyogva nyújtottam felé a kezem, hogy segítsek neki felkelni. Elfogadta, majd miután ő is két lábon állt, elindultam a sétány felé.
-Merre? -kérdezte, mikor már az emberek között sétáltunk egymás mellett. Felnéztem rá és vállat rántottam. Nevetve fogta meg a csuklóm és kezdett el maga után húzni az emberek között.
-Hé! Most hova rohanunk? -tudakoltam úgy szint nevetve.
-Majd meglátod! -fordult hátra, és vigyorogva válaszolt. Istenem, annyira aranyos. Előre fordította tekintetét, és úgy húzott maga után. Igazából már nem maga után, mivel mellette futottam. De még így se engedte el a csuklóm. Fogalmam sincs miért. Attól fél, hogy elmenekülök, vagy mi?
-Legalább annyit elmondasz, hogy mennyit futunk még? -kíváncsiskodtam tovább. Mosolyogva rázta meg a fejét, majd rám nézett. Figyelmesen vártam válaszát.
-Ne legyél már ennyire kíváncsi, hamar megöregszel! -hát ez pont nem az a válasz amit vártam! Lemondóan sóhajtottam, majd folytattam a Harold után való rohanást. Már feladtam, hogy kitaláljam hova visz a göndörke, mikor egy bal kanyart véve rákanyarodtunk a Tower Bridgere. Fel se tűnt, hogy már idáig eljöttünk. Harry lassított a tempón, majd mire híd közepéhez értünk, megállt. Vártam, hogy folytassuk az utunk egyenesen előre, mert a híd most épp le volt eresztve, így szabadon átkelhettünk rajta. Ehelyett
megfogta a kezem és újra húzni kezdett maga után.
-Gyere! -biccentett a felső hídra vezető lépcső sor felé. Mint a jó kisgyerek a szüleit, követtem Harryt. Mikor felértünk, bevezetett egészen a közepéig, majd a korlátnak dőlve kezdte csodálni az elénk táruló csodálatos képet.

-Ez gyönyörű! -gyönyörködtem.- De miért jöttünk ide? -kíváncsiskodtam megint. Harry mosolyogva fordította tekintetét a tájról rám.
-Ide szoktam feljönni, ha valami gondom van. Nagyon szeretek itt lenni. Kicsit egyedül lehetek, mivel elég kevés ember jár át itt fent. Meg csak nézz körbe! Eszméletlen a látvány, főleg naplementében! -mesélte csillogó tekintettel. Közelebb mentem hozzá, majd én is a korlátnak támaszkodva néztem magam elé. Hirtelen beugrott valami.
-Jézusom! -löktem el magam a korláttól hirtelen. Harry ijedten kapta felém a fejét.- Ott hagytam Zoet! -néztem rá kétségbe esve.- Ezt nem hiszem el! Ott hagytam a hugomat! -ezzel elkezdtem rohanna a lépcső felé, amin az előbb feljöttünk. Mielőtt lerohanhattam volna a lépcsőn Harry elkapta a karom és nem engedte, hogy elmenjek.
-Nyugi! Hidd el, hogy vigyázni fognak rá! -hallottam magam mögül. Hátra fordultam, majd még mindig kételkedve néztem rá.- Hidd el! -mosolygott rám biztatóan.
-Öhhm...Oké...-adtam meg magam. Elengedte a kezem majd vissza sétált a korláthoz. Követtem.- De azért írok Louisnak egy sms-t. -kaptam ki a zsebemből a telefonom. Ő csak nevetett, miközben kerestem a névjegyzékben Tommo számát.- Először is...Kéne tudnom a számát...-motyogtam magam elé, mikor leesett, hogy már nincs meg. Harry kivette a telefonom a kezemből, és a sajátját adta helyette. Ránéztem a kezembe nyomott készülékre, ami már várta, hogy bepötyögjem a szavakat, és elküldhesse Louisnak.- Köszönöm! -mosolyogtam rá, és már írtam is.
Feladó:  Hazz<3
"Hali Tommo. Kérlek vidd haza Zoet. Köszönöm! Pukkancs xx"
Rányomtam a küldés gombra, majd vissza adtam a tulajdonosának.
-Köszi! -köszöntem meg még egyszer. Mosolyogva bólintott, majd ő is vissza adta az én telóm.
-Nincs mit, és be írtam Louis számát. -fordult újra a korlát felé.
-Fejből tudod a számát? -kérdeztem csodálkozva.
-Persze! Mind a négyükét. Elő fordult már, hogy egy rajongó kikapta a kezemből a telóm és elfutott vele. Muszáj volt megjegyeznem mindegyik számot, hogy egyből tudjak nekik szólni, hogy lehet lesz egy zaklatójuk. -válaszolta nevetve.
-Ez komoly?! Embeeeer....Milyen rajongóitok vannak nektek? -már fájt a hasam annyira nevettem.
-Hé, ők a legjobbak az egész világon! -rivallt rám. Abba hagytam a nevetést és kussban kezdtem nézni az alattunk folyó vizet.- Bocsi! Csak nélkülük most nem tartanánk ott ahol...Nagyon szeretem őket és védem is mindegyiket. -kért bocsánatot az előbbe kirohanásáért.
-Megértem. -mosolyogtam rá.- Na és mesélj, milyen őrültségeket csinált Tommo az elmúlt két éveben? -váltottam témát.
-Huuuuh...Elég sok mindent! -nevetett fel. El is hiszem. Ez a gyerek nem normális!- Mutatok párat. -vette elő a farzsebéből a telefonját, és nyomkodni kezdte. A korláton támaszkodva vártam, hogy végezzen. A vizet kémleltem, mikor éreztem, hogy mögém áll. Nekem dőlt, karjaival körbe zárt, majd állát a vállamra tette és a telefonját előttem tartotta a levegőben.- Ezek az x-factoros videónaplók. Imádtuk őket csinálni! Nagyon élveztük..-mesélte boldogan. Kicsit kuncogtam, mert fürtjei csikizték arcom. Errébb tűrtem pár tincset és ekkor vettem észre, hogy ajkaink között alig van pár centi. Ő is rám nézett és mosolyogva figyelt. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy gyönyörű szemeibe néztem. Még soha senki nem volt rám ilyen hatással! Közeledni kezdett, már majdnem össze értek ajkaink, mikor hirtelen elfordítottam a fejem, így csak egy arcra puszit kaptam.
-Nézzük azt a videót. -motyogtam szégyenlősen. Száját elemelte arcomtól, majd ő is a telefon felé fordulva nyitotta meg a youtube videót. Megköszörülte a tokát, majd elindította. Egy lépcsőn ültek egymás mellett meg alatt. Bemutatkoztak majd meséltek kicsit az előző estéről, hogy a közönség fantasztikus volt, hogy az egyik legjobb fellépésük volt idáig, és Harry beteg volt. Egy kérdő pillantást vetettem rá, mire mosolyogva megrántotta a vállát, jelezve, hogy lényegtelen.
-A videóra figyelj! -szólt rám kedvesen. Figyelmem újra a kezében tartott mobilra irányult. Mikor megláttam, hogy Louis nyúzza Harry fejét, hogy szerinte még mindig lázas, felnevettem. Aztán a következő előadásról beszéltek, hogy most nem mondják el, milyen dalt választottak. Lou itt se bírta ki, bele motyogott. Egyre jobban nevettem, de ami igazán feldobott, az Niall nevetése volt. Egyszerűen haláli!
-Ez az a Cher akire gondolok?! -állítottam meg a videót. Felvont szemöldökkel és leesett állal néztem Harryre.
-Ha Lloydra gondolsz, akkor igen. -bólintott nagyot.
-Wááááá....Imádom a csajt! Fenomenális! -áradoztam.
-Igen, szerintem is az. -figyelt nevetve.
-Jézusoom...Rohadt mákosok vagytok! Én soha nem fogok vele találkozni. -szontyolodtam el. Harry mosolyva megsimogatta az arcom majd elindította a videót.
-Éééén talán, Maryt. Mary? Igen...Ő az enyém. -motyogta a fülem mellett a videóval egyszerre.- De volt valami, emlékszem amikor felhívtam....Ő AZ ENYÉM! -üvöltötte Louisal együtt. A kettő között csupán annyi a különbség, hogy amíg Tommo Harry fülébe, ő az enyémbe kiabált.
-Ááááh, Harry! Te barom! Kiszakad a dobhártyám! -kiáltottam fel, mikor bele üvöltött a fülembe.
-Jaaj, bocsi! Nem akartam! El is felejtettem....Ne haragudj! -nézett rám boci szemekkel. Mosolyogva megráztam a fejem és újra a videót néztem.
-Én tanítottam zongorázni! -kiáltottam fel büszkén, mikor Louis elmesélte, hogy picit konyít hozzá.-
-Te tudsz zongorázni? -kérdezte döbbenten. Most mivan? Ezen miért kell meglepődni? Na mindegy..
-Ühüm. Harmadikban meg negyedikben tanultam. -adtam tudtára.- De meguntam, és inkább gitározni tanultam, Beck egyik haverjától.
-Majd egyszer gitározol nekem? -kérdezte kisfiús mosollyal arcán és megint bevetette a boci szemeit.
-Persze! De ehhez nem kell, így nézned. -egyeztem bele.- Imádok játszani. -adtam tudtára. Még megnéztünk pár videót. Többek közt, mikor Louis superman lesz. Na ennél röhögő görcsöt kaptunk mind a ketten! Harry a vállamba fúrta a fejét és próbált megnyugodni míg én a kezembe temettem arcom. Mikor végeztünk ezzel a videóval is, megbeszéltük, hogy megyünk, mert már késő van. Ahogy Harry el lépett mögülem, elkezdtem fázni. Fel se tűnt, hogy így lehűlt a levegő. Én meg trikóban vagyok. Király! Vacogva fontam össze karjaim magam előtt és indultam meg a lépcsők felé. Mikor leértem, bevártam Harryt is. Ha fázok, mindig sietek.
-Fázol? -kérdezte ahogy leért. Neeem, csak szokásom vacogni!
-Ja. -mellém lépett és átkarolt. Így tettük meg az utat egészen a Range Roverige. Kinyitotta az ajtót, amin be is másztam, majd ő is beszállt és indultunk is haza. Vagy is engem vitt haza, aztán ki tudja ő merre megy.
-Köszönöm! -mondtam mikor leparkolt a ház előtt.
-Ugyan mit? -kérdezett vissza értetlenül.
-Azt, hogy utánam jöttél. Szerintem még most is ott sírnék...Köszönöm Harry! -néztem a szemébe. Ő csak mosolygott, majd gyengéden két keze közé vette arcom és közel hajolt hozzám.
-Ezt ne köszönd! Bármikor utánad mennék! -nézett mélyen a szemembe. Elpirultam, de nagyon! Szívem hevesen kezdett verni.
-Köszönöm. -mondtam még egyszer, ő csak mosolyogva rázta meg a fejét.- Jóét Harry! -köszöntem el tőle és egy puszit nyomtam az arcára. Kiszálltam a kocsiból és az ajtóhoz siettem. Még hátra néztem egyszer és láttam, hogy Harry még mindig itt áll és figyeli minden lépésem. Mosolyogva integettem neki, és besétáltam az ajtón ami nyitva volt. Ez azt jelenti, hogy Louis haza hozta Zot. Becsuktam az ajtót és háttal neki dőltem. Hallottam ahogy Harry elhajt, majd elindultam a szobám felé. Nem láttam semmit a sötét lakásban, csak megszokásból kerülgettem a tárgyakat. Ahogy felértem az emeletre, balra fordultam és a szobám ajtaja felé közelítettem. Ekkor valaki megfogta a vállam. Nem láttam senkit se a folyosón, sőt még hallani se hallottam, hogy lett volna bárki más is rajtam kívül itt. Akkorát sikítottam, hogy szerintem még a szomszédok is hallották. Reflex szerűen könyököltem gyomorszájba támadóm, aki fájdalmas hangokat hallatva görnyed földre mögöttem.....