2.Fejezet

                                     (ajánlott zene)

Mikor kicsengettek az utolsó órámról, ami tesi volt, - persze, rakjanak be pénteken, 8. (!) órába még egy tesit is, ezzel a szadista tesitanárral- rohantam az öltözőbe, mert már így is elkéstem. Lola futott utánam, értetlen fejjel, azt kiabálva, hogy még is hova sprintelek. Mint ha meg se hallottam volna, rontottam be az öltözőbe, és rángattam le magamról a tesi ruhám, hogy feltudjam venni az utcait. Barátnőm pont akkor futott be, mikor a cipőm kötöttem, és  kérdő tekintettel állt meg előttem, csípőre tett kézzel.
-Még is hova rohansz te?! Nincs is több óránk! Legalább vártál volna meg, tudod mennyire fájtak amúgy is lábaim, nem, hogy még utánad is rohannom kellett?! -harapta le a fejem.- Huuh -fújta ki a levegőt, amit pár másodperccel ezelőtt, mélyen magába szívott - Most pedig, szépen elmeséled, hogy még is mi a sietség tárgya! -villantotta meg fogszabályzóját, a tőle már jól megszokott, nagy mosolyával.
-Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy! -röhögtem bele a fejébe, miközben bele dobáltam táskámba a szétszórt holmijaim.- Ha nem tűnt volna fel, minden pénteken szinte kitöröm a tesi terem ajtaját, mert rohanok, azért, hogy minél előbb elhozhassam Zoet a napköziből! Tudod, hogy menyire utál ott lenni! -vágtam egy fancsali képet, mert közben eszembe jutott, hogy nekem is mekkora kínszenvedés volt, mikor a bátyám nem tudott eljönni értem, és ott kellett rohadnom egészen délután négyig.
-Hehe, tényleg...- vihogott, saját hülyeségén Lola.- Ha megvársz, mehetnénk együtt! Aztán átjöhetnétek hozzánk.- ajánlotta fel.
-A-a...-ráztam fejem, tiltakozáskép.- Edzésem lesz, utána meg már nem megyünk sehova.
-Ahhj ne csináld már!! -rángatta karom, barátnőm- Akkor legalább én had mehessek hozzátok! -nézet rám kiskutyaszemekkel. Elmosolyodtam, mert ezt a nézést utoljára akkor láttam, mikor a vidámparkban voltunk, és Jules nem akart felülni arra a vizes hullámvasútra, mert, hogy ő nem akart elázni. Lola pedig, mondván, hogy direkt úgy van megcsinálva, hogy még véletlenül se legyenek vizesek, rángani kezdte barátját, aki lemondóan sóhajtott egyet. Nekem eszem ágában nem volt felülni, de jól is tettem, ugyanis mikor leszálltak a masináról, csavarni lehetett a ruhájukból a vizet. Mondanom se kell, mekkorát röhögtem, ami Julesnak nem tetszett, ezért végig kergetett a fél vidámparkon..Na de vissza a jelenbe! Nyitottam a szám, hogy megadjam magam, de barátnőm már is a nyakamba vetette magát és ugrándozott, hogy "Jajj de jó, egy csajos estét tartunk!!".
Miután elhoztuk Zoet is a a  suliból, hárman ballagtunk London utcáin, közben Lola fárasztott a One Diectionos hülyeségeivel, amire persze a hugom is kapó volt, így már ketten tömték a fejem, a feleslegesebbnél feleslegesebb infókkal. Nem mondom, hogy utálom őket, de nem is érdekelnek különösebben. Tény, hogy tényleg jó hangjuk van, ha valahol hallom őket én is dudorászom a számukat, de nem keresek utánuk a neten. Egyszóval nem zaklatnak különösebben..Ez több volt mint, de mindegy.Mire haza értünk, szinte teljes erőmből vágtam be a bejárati ajtót a két, nagyban csacsogó nőszemély után. Ezt követően, pedig szívrohamot kaptam, mert valami nagy robajt csapva, összetört a konyhába. A lányok után néztem, hogy még is mit csinálhattak, de ők a nappaliban ültek és nagyban beszélgettek, meg se hallva a nagy csattanást. Félve, be kommandóztam a konyha ajtóba, ami a nappali ajtajával szemben volt, és kukucskáltam be a boltív alatt a konyhába.
- Te még is mi a szart csinálsz?! - hallottam magam mögül, barátnőm is hugom kórusát, miközben a földön fetrengve nevettek rajtam, és a kis akciómon.
-Az előbb valaki összetört valamit a konyhában, de ti észre se vettétek! -szinte már ordítottam idegességemben, mert még mindig nem tudom, hogy ki az a titokzatos idegen.- Mi van, ha valami hasfelmetsző Jack van a konyhába, és most épp a hátam mögött áll, hogy lesújtson rám, amíg nektek magyarázkodok?!Ha? Akkor aztán itt maradtok egye..-nem tudtam befejezni a mondandóm, mert valaki hátulról rám ugrott. De azzal nem számolt, hogy elvesztem az egyensúlyom, a váratlan plusz kilóktól, és dobok egy hasast az előszoba közepén, miközben olyan hangosan sikítok, amennyire ember még azt nem tette.
- SEGITSÉÉÉG!! MEGAKAR ÖLNI!!WÁÁÁÁ...- ficánkoltam támadóm alatt, de nem nagyon hatotta meg a dolog. Támadni viszont nem támadott , mint ahogy azt vártam. Egyszer csak, eltűnt a rám nehezedő plusz kiló, ami eddig a földhöz lapított és palacsintát csinált belőlem. Ahh palacsintáról jut eszembe, ma még alig ettem valamit, rohadt éhes vagyok!
-Kislányom, abba hagynád végre a hisztérikus rohamot?! -hallottam meg magam mögül édes, drága, jó anyám hangját. Nagy nehezen felkecmeregtem a földről anyu segítségével.
-Köszi anyu, ezt a kellemes fogadtatást! -forgattam szemem. Nem hiszem el, egyszer van itthon mikor mi is és ráadásul úgy, hogy nem alszik, mert hulla fáradt, akkor is engem kell terrorizálnia..- Minek köszönhetjük társaságod?! -kérdeztem kicsit bunkóbban, mint terveztem. Ez van.
-Talán annak, hogy itt lakom?! -kérdezett vissza kicsit kellemetlenül, mert értette a célzást. Nagyot sóhajtott, majd újra megszólalt.- Figyelj, tudom mire célzol, és nagyon sajnálom, hogy keveset vagyok veletek, de ezt mind értetek teszem!! - kezdte el a magyarázkodást, de én ezt már unom. Ezer meg egyszer hallottam már, és nem érdekel.
-Na jó, figyi! Tudod, hogy csak akkor hallgatlak végig, ha valami újjal állsz elő, de ahogy hallom, ez nem az. Úgyhogy én most megyek, összepakolom az edzéscuccom.- kerültem ki, rá se nézve.- Addig, ha gondolod Zoenak még elmondhatod. -mondtam ingerülten, miközben trappoltam fel a lépcsőn.- Őt még talán hülyítheted ezzel! - és végszóra becsaptam szobám ajtaját. A gombóc a torkomban egyre jobban kezdett nőni. De már csak azért se hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Büszkeségem még van. Erősen megdörzsöltem szemem, ahol még is csak előbukkant pár kósza könnycsepp. Beléptem a gardróbomba és neki álltam összekotorni az edző cuccom. Mikor ezzel végeztem, kopogtak az ajtómon.
-Gyere! -szóltam ki. Egyből nyitódott az ajtó, amin Zo lépett be és rohant felém. Na jó, azért ne képzeljetek el orbitálisan nagy szobát, ahol valaki fel tud gyorsulni, mert akkora hely van rá, de nekem pont megfelelő. Pici kezeivel, szorosan magához húzva, bújt hozzám. Lola pedig az ajtóban állt és csak nézte, ahogy két testvér egymás védelmező ölelésébe burkolózik. Igen, ezek lennénk mi, a hugommal. Lola mosolygott e jelenet láttán, majd szólt, hogyha nem akarok elkésni edzésről inkább induljunk.
A két lány útközben leszakadt, azzal az indokkal, hogy elmennek barátnőmhöz össze szedni az alvós holmijait, ami ebben az esetben egy plüssmaci és a telefontöltője volt. Ugyan is már-már haza jár hozzánk, tehát pizsama, fogkefe, fehérnemű minden volt nálunk ami az öve. Mikor beléptem az iskola bejáratán -igen, az én sulimba. Ne lepődjetek meg, nem hagytam itt semmit, csak a mi tornatermünket tudták kibérelni- még lehangoltabb lettem, mint eddig. Valahogy nyomasztott ebben a félhomályban az iskola, csak a folyosó túloldalán volt felkapcsolva néhány lámpa, ami elég ijesztővé tette az amúgy is kellemetlen helyet.Mikor beértem az öltözőbe, már is jobb kedvem lett, meglátva csapat társaim önfeledt baromkodásukat. Voltak akik beszélgettek, zenét hallgattak, csendben ültek és próbáltak felkészülni agyilag és lelkileg az edzésre. De a legjobb, ami mindig is megmosolyogtatott az, mikor belépek és azt látom, hogy 2-3 elvetemült állat, kergetőzik, néha kb fellökve másokat menekültek egymás elől. Elég mulatságos látványt szokott nyújtani, ahogy most is.
-Hali! -szinte már ordítottam, hogy mindenkihez eljusson köszönésem. Fülig érő mosollyal haladtam át a csapaton, néha megállítottak egy ölelésre, kisebb csevejre. Kerestem egy személyt...Áhh meg is van!
-Hello csajszi! -köszöntem Allynak, meg se várva válaszát öleltem meg.
-Sziaaaa -nyújtotta meg az "a" betűt. Közben vissza ölelt.