3. Fejezet

 -Hol voltál ma? Nem láttalak suliba. -beszéltem Allyhoz, miközben próbáltam lehúzni a fejemen a pólóm nyakát. Egyszerűnek tűnik ez a mozdulat, de nekem valahogy sokszor bajt okoz. Lehet volt abban valami, hogy a bátyám régen nagyfejűnek hívott?! Hmm..lehet.
-Nem kaptad meg az sms-t? -kérdezte, mikor sikerült lerángatni a buci fejemen a pólóm.  Ha most arra az üzenetre gondol -amit még mindig nem néztem meg. Gratulálok Sophia! Tapsold meg magad!- amire én, esküszöm, megölöm!- Délelőtt írtam, olyan 10körül, hogy..- mesélt volna tovább, de rávetettem magam, és az első kezem ügyébe kerülő tárgyal püfölni kezdtem. A kosárcipőmmel. Ha nem is fáj neki, legalább a szagától elájul. Trolololo..
-Te barom, miattad kellett felelnem! Hülye majom! -ordibáltam. Ally csak nevetett, és rohangászott össze vissza az öltözőben, velem a hátán. Próbáltam egy kézzel kapaszkodni, ami elég nehéz volt, mert néhány kanyarnál majdnem hátra buktam. De csak azért se fogom abba hagyni a püfölését, ha kell akkor leesek de akkor is folytatom!
-Tegyél le! Hallod?! -visítottam fülébe, mikor már meguntam, hogy futkorászik velem össze vissza.- Én még nem öltöztem át! Ally! -szenvedtem a hátán, mert idő közben, bemasírozott a csarnokba.- Baszki, legalább a cipőm párjáért menjünk vissza! -könyörögtem neki. Kérésem süket fülekre talált.
-Ti mit műveltek?! -hallottuk meg , magunk mögött egy férfi hangot. Férfi?! Pff...inkább srác, alig 27 éves. De akkor már be is mutathatnám, nem de?! A fiatal úriember mögöttünk, az edzőnk, Matt. Kora ellenére elég jó edző. Néha -inkább mindig- úgy kezeljük, mint ha egy haverunk lenne, de azért megadjuk a tiszteletet.
-Hmm? -fordult meg barátnőm, akkora lendülettel, hogy én lerepültem a hátáról. Kívülről elég vicces lehetett, de nekem nagyon nem volt az!
-AÚÚÚ! -adtam hangot fájdalmamnak, ami belevágott a hátamba és fejembe az érkezéskor. Szétterültem a földön, mint Patrik a Spongebobban mikor alszik.- Hallod, te böszme! Ebből komoly verés lesz, ha így folytatod!! -fenyegettem meg, ezzel egy időben Matt segítségével felálltam. Allyt is felsegítette, aki idő közben, annyira nevetett, hogy eldőlt mint egy zsák krumpli.
- Sophi! - hallottam nevem az ajtó irányából. Megfordultam, hogy megtudjam ki koptatja nevem. Lehet nem kellett volna...Nem láttam semmit, csak annyit éreztem, hogy valami nagy erővel a fejembe csapódik. Elvesztettem az egyensúlyom és dőltem hátra, de valaki elkapott, még mielőtt becsapódhattam volna. Az orromhoz kaptam kezem, hogy megbizonyosodjak róla, nem vérzik e. Eszméletlenül fájt! Háleluja, nem láttam a piros folyadékot a kezemen mikor megnéztem.
-Jól vagy? - egy hang rántott vissza a földre. Pontosabban kettő. Felnéztem, Ally és Matt aggódó tekintetével találtam magam szembe.
-Persze, csak piszkosul fáj a fejem. Leginkább az orrom. -bandzsítottam, hogy megtudjam nézni mennyire dagadt fel. A többiek röhögtek azon, hogy milyen hülye pofákat vágok. Hát ez van, valahogy muszáj volt megnéznem! Körbe néztem, hogy mivel dobtak fejbe..Fél pár cipőm találtam magam mellett. Legalább már ezért se kell vissza mennem.
-Ugye jól vagy? Nem akartalak fejbe dobni, csak kicsúszott a kezemből. Ne haragudj! A cipőd párját hoztam utánad! Jaaj Sophi, ne haragudj! - ölelgetett agyon edzőtársam Becky, miután le guggolt mellém.
-Nincs semmi baj! Élek és virulok! -mosolyogtam kedvesen, és 5 percen belül, másodszorra segítettek fel a földről, mert elvágódtam. Ha így folytatom, megdöntöm a rekordom. Gyorsan fel húztam mind két tipegőm.- Látod?! - tártam szét karom és kérdeztem Beckyt, miközben hátra fele futva, közelítettem meg az öltözőt. Nem úsztam meg, hogy ne kelljen vissza jönnöm. Persze, hogy a kulacsom bent maradt. Mire kiértem, már mindenki az edző köré gyült, és beszélgettek. Mikor befutottam, Matt komolyabb arcra váltott és bele kezdett mondókájába.
-Na, most, hogy mindenki itt van, és épségben, -hangsúlyozta ki az utolsó szavát és nevetve rám nézett. Én felháborodva mutattam Allyra és Beckyre, jelezve, hogy az ő bűnük volt az egész.- elmondom, hogy mit is csinálunk ma edzésen.....
Végre én is beállhattam rendesen edzeni, -eddig azért nem edzettem, mert le voltam sérülve és Matt nem hagyta, hogy bármit is csináljak- annyira felpörgetett, mint valami duracel nyuszi. Úgy kezdtem az egészet, hogy dobás közben, szinte hasra estem, annyira sok mindent akartam egyszerre csinálni. A többiek persze jót röhögtek rajtam, edzőnk meg csak fejét fogva próbált nem pofán röhögni. Nem igazán jött neki össze. Aztán magyarázták a feladatot, amit nem igazán értettem elsőre. De persze, hogy én vagyok az egyik bemutató ember. Ezt is szépen elcsesztem...megint csak nevettek, de most már Matt se fogta vissza magát és a társasággal együtt szakadt azon, hogy mekkora szerencsétlen vagyok...Nagyából ilyen, és ehhez hasonló dolgokkal telt el az edzés.
Az öltözőbe beérve, hullaként dobtam le magam a padra. Eléggé szédülök. Ennem kellett volna otthon valamit indulás előtt. De teljesen ki is ment a fejemből, mert anya felidegesített. Ááááh...inkább ne is jusson eszembe -itt jön a kérdés, "Hogy juthatna oda, ami nincs is?!"-  mert csak felidegesítem magam. A lányokkal beszélgettem és közben átöltöztem. Kb háromnegyed óra múlva, csoportosan vonultunk ki a suli elé, ahol mindenki elköszönt egymástól és bepattantak a szüleik mellé a kocsiba. Ally kérdezte, hogy ne dobjon e haza, de nemet intettem. Úgy voltam vele, hogy úgy is csak 6 utcányira lakom. Jól fog esni egy kis séta. Miközben kullogtam az utcán, egyre hidegebb lett. Kezdett vissza térni Londonba a már jól megszokott hűvös levegő. Az eső is rákezdett nagy cseppekben.  Kár, hogy én meg nem készültem rá...Egyre szorosabban fontam össze karjaim mellkasom előtt, és gyorsabb iramot diktáltam lábaimmal. Az émelygés egyre jobban erősödött bennem. Ez így nagyon nem lesz jó. Még 4 utcát ki kell bírnod Sophia! Miután beteszed a lábad a lakásba akár ájultan is zuhanhatsz össze a földre, de az utcán nem! Biztattam, kedvesen magam. Egyre jobban kezdett esni az eső is. Szinte már zuhogott. Már majdnem kiértem az utcából, mikor azt éreztem, hogy forog velem a világ. Kezdtem az utcai lámpák  fényét is egyre homályosabban látni. Egyszer csak elsötétült minden, és az utolsó dolog amire emlékszem az, ahogy a fejem koppan a hideg és vizes betonon. Csak feküdtem London sötét és elhagyatott utcáján, zuhogó esőben, mit sem tudva magamról.