-Ally! Ally! Ally! -monoton kiabáltam nevét, hogy felfigyeljen rá. Nem csodálom, hogy nem hallja meg ebben a zajban. Nagyából a huszadik kiáltásomra felém fordult. Széles mosollyal haladt felénk.
-Sziasztok! -köszönt vigyorogva.
-Haligali! Mizujs? -kérdeztem. Elég keveset beszélgetünk mostanában, mert ugye most fog ballagni és nagyon sok dolga van. Szinte edzésen kívül nem is láttam. Pedig egy suliba járunk!
-Áááááh! Ne is kérdezd..Kivagyok! Rohadt sok dolgom van, a ruhám is kiszakadt, úgyhogy ma még azt is kell vennem. Az étterem, ahol asztalt foglaltunk a ballagás utáni kajára, közölte, hogy még se tudnak asztal adni ennyi főre. Minek kell nekem ekkor család?! Áááááh...Cipőt is kell vennem, mert ami eddig volt, nem biztos, hogy jó ahhoz amit anyuval tegnap kinéztünk. De még az se biztos, hogy a ruha jó. A fodrászhoz is csak reggelre kaptam időpontot. Hajnali fél hétre! Érted?! Hajnali fél hét!! A kész hajammal fogok majd pompázni egész nap, aztán mire kéne, hogy normálisan nézzek ki, addigra tuti szét fog esni! Kész ideg vagyoook! -szinte már ordította. Mi Julesal csak nagyokat pislogtunk és próbáltuk felfogni, hogy mit is mondott.
-Többet, meg ne kérdezd, hogy mizu! -súgta a fülembe Jules. Röhögve bólintottam.
-Ja, és amúgy ti is hivatalosak vagyok az össznépi kajára! Azt még ne kérdezzétek mikor és hol, mert csak annyit tudok, hogy holnap! Na, de rohanok is, mert még egy tucat dolgom van! Pááá! -és ezzel távozott is köreinkből. Hát oké, akkor holnap, nem megyek haza az ünnepség után. Bámultunk távolodó alakját. Ebből a helyzetből, Lola hozott vissza minket a földre.
-Hellóó! -karolt belénk, majd húzni kezdett minket a tömegen keresztül az ebédlő fele. Mire nagy nehezen beértünk, már minden asztal foglalt volt, konkrétan heringparti volt az ebédlőben. Meg vettük az ebédet, és eldöntöttük, hogy az udvaron fogjuk elfogyasztani. Kimenekültünk a helységből a szabad levegőre és ledobtuk magunkat az egyik fa tövébe. Kellemes meleg volt, a napsugarai lágyan simogatták bőröm. Az égen egy felhőt sem lehet látni, nagyon szép idő van. Sokkal jobb, mint a már jól megszokott borús, esős és szeles időjárás. Imádom Londont, de ezt az egy dolgot ki nem állhatom. Rengeteg kisgyerek rohangászott körülöttük. Fogócskáztak, bújócskáztak, fociztak vagy csak sétálgattak. Ne lepődjetek meg, hisz általános iskola is, és nincs külön udvar a gimis tanulók és az általános iskolások részére. Miután megettük a kajánk, nem volt erőnk, de leginkább kedvünk vissza menni az épületbe. Már vagy öt perce azon vagyunk, hogy felkeljünk, de nem visz rá a lélek egyikünket sem.
-Mi lenne, ha ellógnánk ezt az órát? Hmm? -kérdeztem csukott szemmel, a földön elterülve. Esküszöm már csak a szalmaszál hiányzik a számból és egy igazi western filmbe illő karakter lennék, ahogy itt fekszek a fa tövében, fejem a törzsének támasztva, kezeim össze kulcsolva a hasamon. Nagyon kényelmes! Nem akarok megmozdulni, hihetetlenül remélem, hogy a két jómadár támogatja az ötletem...
-Gondolat olvasó vagy! -jelenti ki Jules.- Én innen fel nem kelek!
-Ha már ti se, akkor én se megyek vissza. -egyezett bele a dologba Lola is. Hárman elterülve feküdtünk a fa tövében. Lola, Jules mellhasán pihentette a buksiját, míg a fiú hasonló pozícióban henyélt, mint én. Azzal a különbséggel, hogy egyik keze a feje mögé rakta, másikkal barátnőjét átkarolva, simogatta a hátát. Juuuj...Eszméletlen cukik! Kis meditációnk egy labda zavarta meg, ami közénk repült. Pontosabban fejbe talált, majd rólam lepattanva esett közénk. Nem hiszem el, hogy nem tudnak úgy játszani, hogy a labdát nem lövik ki a focipályáról! Ennyire azért nem lehetnek bénák, még akkor sem, ha alsósok! Wáááá fáj a pofám, ahol becsapódott a labda! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Jules feltápászkodott a földről, ezzel Lolát is ülő pozícióba kényszeríve. Megfogta a focilabdát, ami az előbb fejbe talált, majd mosolyogva oda futott a gyerekekhez. Nem értettem miért nem lehetett egyszerűen csak vissza dobni nekik. Oda ért a törpékhez és vissza adta a labdát nekik. Valamit még beszélgetett velük, amit nem értettünk, mert túl messze volt ahhoz, hogy bármit is halljunk belőle. A gyerekek ujjongásba kezdtek, mire elég döbbent fejjel néztünk egymásra Lolával. Jules vissza kocogott hozzánk.
-Na csajok, talpra! Megyünk focizni! -nevette el magát a végére.
-Hogy mit csinálni?! Ezt te se gondolhattad komolyan! -röhögök képébe, de mikor látom, hogy nem akaródzik válaszolni, rájövök, hogy de. Nagyon is komolyan gondolta! Kelletlenül felálltam, segítettem barátnőmnek is két lábra állni. Majd a fiú után indultunk, aki idő közben vissza ment a kicsikhez.
-Na, srácok. Ők itt, Lola és Shopi. -mutatott be minket.- Lányok, ők itt az alsósok. -jézusom, mint ha ezt eddig nem tudtam volna! Jules, könyörgöm, ne legyél hülye! Vágtam egy pofát, majd a pöttömök felé fordultam és mosolyogtam.
-Hali! Mint hallottátok Sophi vagyok. -intettem egyet.
-Én pedig Lola. -vigyorgott a mellettem álló lány.
-Ti lányok vagytok! Nem is tudtok focizni! -kiáltotta az egyik kis srác. Hiba volt!
-Na idefigyelj töpszli! Te még tervbe se voltál, mikor mi már rúgtuk a bőrt! Úgyhogy pofa be, roló le! -kacsintottam rá.- Majd ha láttál minket játszani, utána adj hangot a véleményednek..-fejeztem be szegény gyerek osztását. Lehajtott fejjel kérdezte, hogy kezdhetünk e játszani. Egy emberként ordította az össze kicsi, hogy igen, én meg Lola baromi "nagy" lelkesedéssel követtük őket a pályára. Amúgy, igen. Jól olvastátok, hogy tudunk focizni. Én meg Jules kiskorunkban tanultunk Becktől, mielőtt kitaláltuk volna, hogy mi leszünk a világ legjobb kosarasai és ketten, egy csapatban fogunk játszani és mi leszünk a Csoda Duó...Elég gázul hangzik, de még kicsik voltunk, és voltak gyermeteg álmaink. Amit nem is bánok, hogy ekkora erőkkel próbáltam megvalósítani. Most nem lenne egy második családom, a csapatom személyében.
-Na, akkor én meg Lola egy csapatban leszünk, mert úgy se tudunk játszani, sok veszélyt nem jelenthetünk! -vigyorogtam a kis srácra aki az előbb leszólt minket. Elosztottuk a csapatokat, mi ketten egy csapatban játszottunk, Jules meg a másik csapat kapitánya volt. Nagyon élveztük a játékot! Oké, hogy kosarasok vagyunk, de a focit is imádom és annyira nem is játszok rosszul. Annyiszor szívattuk meg Julest, hogy azt már két kezemen össze se tudom számolni. Még a kicsik is segítettek, sőt még gólt is rúgtak! Nagyon ügyesek! A meccset megnyertük 7-4-re. Örömtáncot jártunk a pálya közepén. Elég vicces volt, hogy két tizenéves egy tucat kicsivel körülvéve táncol, vagy is inkább nézett ki rángógörcsnek mint táncnak, de ez már mellékes. Elég sokáig játszhattunk, mert már délután kettő volt, most csöngettek ki az utolsó óránkról. Király, go home! Yeeaaaah....Elköszöntem a többiektől, akik ma kettesben töltik a délutánt, és romantikáznak. Nem akarom tudni, mit takar a romantikázás...Beszaladtam az iskola épületébe, egyenesen Zoe osztályához. Köszöntem a tanárnőnek, majd segítettem Zonak össze szedni a színes ceruzáit és indultunk is haza. Megmutatta, hogy mit rajzolt ma a suliban, meg elmesélte, hogy az egyik fiú folyton húzogatta a haját. Jaaaj, gyerek szerelem. De édes! Útközben megálltunk egy fagyizónál, magamnak vettem egy málnás és citromos, hugomnak pedig, csokis és epres fagyit. A hátralévő utat, fagyi evéssel töltöttük.
~Másnap~
Egy körhintán ülök, ami egy felhőn van. Fagyival a kezemben, előttem Lola, mögöttem Ally és együtt évezzük a hintát.-ÉÉHEEEEES VAAGYOOOOOK! CSINÁLJ REGGELÍÍÍÍÍÍÍT! -visítozta, miközben még mindig trambulinnak képzelte az ágyam. Egy hirtelen mozdulattal felültem, elkaptam a két kis lábát és még mielőtt vissza érhetett volna az ágyra, kirántottam alóla. Dobott egy hátast az ágy közepén és zuhanás közben sikítva nevetett. Pattant még párat az matracon, majd véglegesen ott maradt.
-Neked is jó reggelt, egyetlen, drága, pici, mézes-mázas, törpe hugicám! Minek kellett felkeltened?! Ott van anya, keltsd fel őt! Majd csinál neked reggelit! -és ezzel vissza dőltem, fejemet a párnák közé fúrtam a takarót meg a fejemre húztam. Remélem érti a célzást, hogy hagyjon aludni!
-De neeeeeem! -nyafogott.
-Mi az, hogy nem?! Én nem fogok neked reggelit csinálni, mikor itthon van ő is! Nem fogom helyette elvégezni az anyai kötelességeit! Ha megszült vállalja is a felelősséget! -förmedtem rá, mérgesen. Megteltek könnyel a szemei, majd lemászott az ágyról. Meg állt előttem és lehajtotta a fejét.
-Korán reggel elment, én meg felébredtem mikor becsapta az ajtót. Direkt sokáig vártam, hogy ne kelljen felkeltenem téged. De most már nagyon éhes voltam. -mormolta halkan.- B-bo-bocsánat! -dadogta sírva és nagy boci szemeivel rám nézett. Óriási könnycseppek folytak végig az arcán, és kifutott a szobámból. Jézusom, hogy lehetek ekkora paraszt?!
-Wááááááááááááááááááááááá! Hogy lehetek ennyire rossz testvééééééér?! Áááááááááááááááááá...-fejembe húztam az egyik párnám és abba üvöltöttem. Miután kikiabáltam magam, kipattantam az ágyból és lefutottam a lépcsőn. Majdnem hasra estem, mert olyan kómás vagyok még, hogy a lábaim is alig bírom emelni, nem hogy még azt nézni, hogy hova is lépek. Beértem a konyhába -hozzátenném, hogy esés mentesen! Yeeeaaaah!- és egyből ehető után kutattam. Nem találtam müzlit, így elhatároztam, hogy gyorsan csinálok egy kiadós reggelit. Igaz, nem lesz olyan gyors mint a müzli, de sokkal jobb. Rá pillantottam az órára, ami fél tízet mutatott. Ha anyu tényleg olyan korán ment el, akkor az azt jelenti, hogy Zo már hajnali hat óta fent van. Szegénykém tényleg ezért várt, hogy tudjak aludni?! Óóóóó, hogy én mekkora egy k*csög vagyok! Aaaah...ne. Remélem megbocsát! Bekapcsoltam a rádiót, pont az egyik kedvencem ment. Ezaz! Legalább felpörgök kicsit. Felkötöttem a hajam csuklómon lévő hajgumival, mindig rajta van. Gyorsan nekiálltam a tükör tojásnak, és sütöttem hozzá szalonnát. Miközben sült a kikevertem a palacsinta tésztát, imádja az amcsi palacsintát, úgy hogy az is lesz. Táncolva rohangásztam a konyhában, hol a gáztűzhely, hol a pult és a hűtő között. Ha valaki látna, tuti valami túlpörgött hülyének néz. Mindegy, én élvezem. Nekiálltam a palinak is, a tojást meg a szalonnát kiraktam két tányérra. Bedobtam a két kenyeret a pirítóba, és rohantam is vissza a palacsintához. Abból is csináltam vagy tizenötöt, közben kész lett a pirítós is. Össze vágtam pár epret is meg mézet is tettem ki, mert nagyon finom a gyümölccsel. Minden koszos tányért bedobáltam a mosogatóba és szépen kipakoltam a reggelit a pultra. Öntöttem még két narancslevet és késznek nyilvánítottam a munkám. Felfutottam Zoe szobájához és félénken bekopogtam.
Nem jött válasz, így résnyire benyitottam. Bedugtam a fejem és körbenéztem. Az ágyán ült és sírt. Szívszorító látványt nyújt, ahogy ott ül és zokog. Hogy lehettem ekkora bunkó?!-Zo, bejöhetek? -kérdeztem halkan. Halványat bólintott, én pedig beljebb merészkedtem. Leültem mellé az ágyra és magamhoz húztam.
-Bocsánat! Nem akartalak felkelteni, de már nagyon éhes vagyok. Sajnálom! -kért tőlem bocsánatot hüppögve, mert még mindig sírt, közben felnézett rám. Letöröltem arcáról a könnyeket, és rámosolyogtam. Pont ő kér, tőle bocsánatot?! Haha, vicces.
-Ne te kérj bocsánatot! Én sajnálom, hogy ordítoztam veled...Nem kellett volna! Ugye megbocsátasz? -kérdeztem reménykedve. Eleresztett egy gyenge mosolyt és bólintott egyet. Nyomtam egy puszit a feje búbjára és leszálltam az ágyról. Megfogtam két pici kezét és húzni kezdtem.- Na, gyere! Van egy kis meglepim! -kacsintottam, és már nem is kellett húznom, mert magától pattant le az ágyról és most már ő húzott maga után. A folyóson megállt, mert nem tudta, hol is találja a meglepetést.- Konyha. -adtam az egyszerű választ. Felcsillant a szeme, gondolom leesett neki, hogy mi az ajándék. Villám sebességgel rohantunk le a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Amint belépett, eltátotta a száját. Ritkán csinálok ilyen reggelit, de akkor olyat, hogy ez az ember reakciója. Hát igen, mesterszakács vagyok titokban. De csak az FBI ügynöki állásom után! De pssssszt! Na jó, viccet félretéve, tényleg, nem vagyok béna a konyhában.
-Köszönöm!Köszönöm!Köszönöm! -ugrándozott egy helyben Zo. Mosolyogtam reakcióján, majd kikerültem és felültem az egyik bárszékre. Megkentem egy pirítóst és nekiálltam falatozni. Zoe se habozott sokáig, felpattant mellém és neki esett a palacsintának. Nagyon durva, hogy egy ekkora testbe, mennyi pali fér bele! Eszméletlen! Nekem hagyott egy darabot...Khhhm...Emlékeztetnék mindenkit, hogy tizenötöt csináltam! Még a tojást is beverte, és a gyümölcsök felét is magába tömte. Esküszöm azt várom, hogy mikor robban fel. Az oké, hogy én ennyit megbírok enni, sőt azért többet is, de egy hat éves kislány?! Brutális. Kaja után elmosogattunk, majd felvonultunk a szobánkba és délutánig ki se jöttünk.
Kettőre a suliban kell lenni és most van fél egy. El kéne kezdenem készülni, nem?! De. Ahhhj...Olyan jó feküdni az ágyban, nem akarooook! Megerőszakoltam magam és sikerült felkelni. Elmentem letusolni, egy negyed órát álltam a víz alatt, hol hideget, hol meleg vizet engedtem magamra, hogy kicsit felébredjek. Vissza fele bekopogtam Zoehoz, hogy ébresztő, mert mindjárt jövök. A szobámban egyenesen a gardróbba mentem, és keresni kezdtem az ünneplő ruhám. Meg is találtam, a fekete ruhát, fehér csipkés, lenge felsővel. Felöltöztem, és egy fekete, lapos talpú cipőt választottam hozzá. Átmentem Zoehoz, neki is segítettem felöltözni, össze szedtem egy táskába amik kellenek, telefon, pénz, fényképezőgép, egy üveg víz és két felső, ha rosszra fordulna az idő. Most hét ágra süt a nap, fölösleges felvenni őket. Elindultunk a suli fele, a nap kellemesen simogatta a bőrünk. Mikor beértünk, mindenki rohangált össze vissza, azt se tudtuk, ki fut el előttünk, mert szinte elmosódtak az emberek. Zoe szorosabban szorította kezem, amit eddig fogott. Elindultam az osztályunk fele, magammal húzva Zot is. Neki nem is ma kellett volna jönni, de anya valamikor megbeszélte az igazgatóval, hogy had jöhessen a gimis évzáróra, hogy ne kelljen emiatt külön rohangásznia. Oké, jó fej tőle, hogy elintézte, de az, hogy neki ne kelljen ez miatt külön rohangászni az már egy büdös nagy hazugság. Szimplán nem törődik velünk. De azért király, hogy játssza a fejét, hogy ő az elfoglalt anyuka, aki szereti a gyerekeit. Aha, ja...Én meg az Angol királynő vagyok! Na mindegy. Beléptünk a terembe, ahol már az osztály nagy része itt volt. Zoe a hátam mögé bújt és úgy jött, szint már a seggembe bújva. Kis édes, milyen szégyenlős.
-Hali! -mondtam hangosan, hogy mindenkihez eljusson.- Khhm...Zoe! Nem kéne mondanod valamit? -hajoltam le hugomhoz, hogy felhívjam a figyelmét arra, neki is kéne köszönni.
-Sziasztok. -suttogta alig hallhatóan. Azért páran felfigyeltek a vékony kis cincogásra, és Zo szerencséjére -vagy inkább balszerencséjére?!- az osztály p*csái. Egyből körül vették szegényt. Ölelgették és nyúzták az arcát, mint a nagymamák. Jézusom, már nekem fáj! Hagyják már békén szerencsétlent!
-Jól van, elég lesz! Lenyúzzátok szegény fejét! El a kezekkel! -kiabáltam, hogy észrevegyenek, de hiába. Páran elmentek, az orruk alatt morogva, de még így se mindenki értett a szóból.- Mondom, el a kezekkel a hugomtól! -mindegyik kezére rácsaptam, aki még taperolta a törpémet. Persze, nem erősen csak, hogy végre értsék meg, hogy hagyják békén. A maradék pláza cica is elment a közeléből, ő meg egyből szorosan hozzám bújt. Tiszta vörös volt az arca, annyira ráncigálták szegénykének. Le ültünk a helyemre, pontosabban Zo Jules székét foglalta el és lóbálta lábát, ami nem ért le a földre. Azért látszik, hogy mennyivel nagyobb székek vannak. A saját termébe be se fér rendesen a lábuk. Már megint elkalandoztam.
-Csövi! -még be se lépett, de már hallottam padtársam hangját a folyosó felől. Belépett az ajtón és felénk tartott.- Na mizu? -kérdezte, és le akarta dobni magát a székére, de Zoe sikított és rácsapott a fenekére még mielőtt ráült volna. Nagyon vicces volt a riadt fejük! Az egyik attól ijedt meg, hogy agyon akarják nyomni, a másik meg attól, hogy valaki csapkodja és sikít alatta. Majdnem leestem a székemről annyira röhögtem. Jules arrébb ugrott és a mellettünk lévő padon landolt. Ott is sikítottak, az ijedtségtől, hogy valaki hirtelen a semmiből, váratlanul ráugrott a padjára.
-Istenem! Akkora balfa....bénák vagyok! -javítottam ki magam, mert rájöttem, hogy a hugom is hallja amit mondok. Már könnyeztem a nevetéstől. Hihetetlen nagy jelenet volt!
-Ne röhögj! Rohadtul nem vicces! Majdnem szívinfarktust kaptam, te barom! -harapta le fejem Jules, majd ő is elröhögte magát. Zoe is nevetett, de ő azon, hogy a szomszéd padban lévő lány, még mindig sokkos állapotban ült és bámult maga elé. Szegény nagyon megijedt. De azok a fejek, emberek látnotok kellett volna! Eszméletlen!- Amúgy, nem azért mert zavarna, vagy bármi, de Zoe te mit keresel itt? Neked nem csak jövő héten kéne jönnöd? -kérdezte.
-Nem, mert anya elintézte, hogy ma jöhessek Sophival, hogy ne kelljen neki külön emiatt rohangálni. -adta a választ Zo. Jules csak egy "aha, persze" fejet vágott és bólogatott. Ő is tudja, hogy milyen anya, nem veszi be, úgy ahogy én sem.
-Értem. De attól még vissza engedhetnél a helyemre, törpicsek! -mosolygott rá. Zo leszállt a székról és a pad mellé állt. Jules ledobta magát, majd nézte Zoet.
-Most mi van? Vissza engedtelek! -kérdezte. A fiú megfogta és az ölébe ültette.
-Nem azt mondtam, hogy állj a pad mellett, amíg a tanár meg nem jön és ki nem vezet minket az udvarra. Nyugodtan ide ülhetsz. Tudod, hogy nem harapok! -nevetett. Hugom csak mosolygott, majd kért egy kis vizet. Kellemesen elbeszélgettünk, mikor beesett Tayler is. Zoe egyből jobban Juleshoz bújt, a fiú pedig átölelte egyik karjával nyugtatásképp. Én csak mereven bámultam egy pontot a táblán, amíg vártam, hogy végre hátra menjen a haverjaihoz. Sajnos nem tette. Oda állt a pad mellé és fölé hajolt, hogy minél közelebb legyen hozzám.
-Szia cica. -mosolygott képembe.
-Tayler, húzz el! -álltam tekintetét. Még közelebb hajolt.- Tayler, kérlek! Húzz már el!
-Szerintem, folytatni kéne amit elkezdtünk. -súgta.
-MI, nem kezdtünk el semmit! TE, kezdtél el egyedül valamit, amit én k*rvára, de nem akartam! -nyomtam meg a szavakat. Per pillanat leszarom, hogy Zoe hallja e vagy sem.
-Igen, lehet. De tudod, én sose hagyok félbe egy munkát. Téged se foglak! -kacsintott rám, én meg undorodva elfordítottam a fejem, mert meg akart csókolni.
-Na, most már szállj le róla! -ordította el magát a mellettem ülő fiú. Felállt, ezzel Zoe ki esett az öléből. Gyorsan arrébb mászott, mert látta Juleson, hogy most nem okos dolog a közelében lenni. Jules megragadta Taylert és lerántotta a padról, amin már szinte feküdt, hogy elérjen hozzám.- Fogd már fel, hogy nem akar tőled semmit! Ilyen seggfej, örüljön, hogy egyáltalán szóba áll vele!
-Oooh...Akkor te is biztos nagyon örülsz, hogy hozzád szól, meg, hogy engedi, hogy mellette ülj. -vágott vissza Tayler, Szerintem elég gyengén. Jules erre már nem válaszolt. Vagyis, nem szóban. Egy gyönyörű jobb egyenest vitt be a srácnak. Úgy látszik ez a specialitása. Múltkor is egy ilyennel küldte a padlóra. Tayler a földre esett, és az orrát fogva jajgatott. Nem csodálom, mert vérzett neki.
-Remélem többet nem kell mondanom, hogy szállj le róla. -közölte nemes egyszerűséggel legjobb barátom, majd Zoet felemelve vissza ült a helyére a lányt meg az ölébe ültette. Mindenki szájtátva bámult. Én is. Tayler feltápászkodott a földről, végig mért minket, majd az orrát szorongatva kitörte a terem ajtaját és eltűnt. Jules, mint ha mi sem történt volna, tovább folytatta a csevejt.
Már vagy két órája állunk kint az udvaron, mindenki unja az igazgató beszédét a tizenkettedikesekről. Szerintem már ő is unja, de mindegy. Az évzárónak már vége, azt lezavarták háromnegyedóra alatt, azok haza mehettek, akiket nem hívtak a ballagásra. Akkora megkönnyebbültség látszott az arcukon, mikor ezt mondták. A kis szemetek, mindenféle "Éld túl!", "Hát, ezt besz*ptad!", "Én lelőném az igazgatót a helyedben." jókívánságokkal hagytak itt minket. Hmmm..Az utolsón lehet el is kéne gondolkoznom. Áhh, nem. Az túl drasztikus. Sajnos...
Végre, itt ülünk az étteremben, Ally ünnepségén. Vagy nem is tudom, hogy kell az ilyeneket hívni...Balomon Zoe, másik oldalamon meg Lola. A lány másik oldalán, meg Jules. Szinte össze nőve közlekedtünk, mert annyian voltak, hogy ha egy másodpercre nem figyelünk, holnap reggelig nem találjuk meg egymást. Hogy lehet valakinek ennyi rokona?! Mi már rég köszöntöttük az ünnepeltet, az ajándékokat is odaadtuk neki, amit Jules vett Lola segítségével. Nem, nem felejtettem el, csak így lett megbeszélve. Már a kaján is túl vagyunk, már csak a széken hátradőlve beszélget a nagy társaság. Zoe egy idős hölggyel beszélget, aki a másik oldalán ül. Biztos Ally nagyija. Nagyon kedves. Én meg bambulok ki a fejemből, mert Lola és Jules elmentek táncolni, Zoe nagyban beszélget, Rose nagyival -most már tudom a hölgy nevét is.
-Csókolom! -hallottam a hátam mögül, de nem is vettem róla tudomást. Biztos nem nekem szánták.- Csókolom, bocsánat! -kocogtatta meg valaki a hátam. Ohh, ne már! Ennyire öregnek nézek ki?! Ugye csak viccel?! Mikor megfordultam, egy aranyos kis sráccal találtam magam szemben. Kb kilenc éves lehet.
-Légyszíves tegezz! Annyira azért nem vagyok öreg! Csak tizenhat vagyok. -mosolyogtam rá kedvesen. Félénken bólintott.- Amúgy szia! Miben segíthetek? -kérdeztem.
-Hát...öhm...El-eljössz velem tá-táncolni? -kérdezte dadogva. Nagyon zavarban volt, tiszta vörös volt a buksia. Imádni való!
-Persze! Nagyon szívesen. -válaszoltam lelkesen. Végre nem kell itt ülnöm és unnom az agyam.- Hogy hívnak? -tudakoltam meg, miközben felálltam.
-Marci. -jött a válasz. Jééé...Ez egy magyar név.
-Magyar vagy?
-Ühüm..-mormolta. Hát ha egész végig ilyen szótlan lesz, nem lesz valami nagy társaság.
-Hogy hogy ilyen jól tudsz angolul? Nem tűnsz többnek tíznél.
-Hát, anyukám angol tanár és kiskorom óta beszél hozzám angolul, így elég könnyen megtanultam. -hűűű, eddig ez a leghosszabb mondata! Remélem megered a nyelve. Közben már a táncikáló emberek között voltunk. Nem vagyok alacsony, sőt! De a kis srác annyira nem is kicsi. Max fél fejjel, ha kisebb nálam. Durva. Neki álltunk táncolni, billegtünk jobbra balra mint mindenki más. Közben egész jót beszélgettünk.
Már egy jó ideje itt vagyunk, Zoe fáradt és én is. Elköszöntünk szinte mindenkitől, elég sokáig tartott. Utoljára hagytuk Allyt.
-Szia csajszi! Bocsi, de mi megyünk, nagyon fáradtak vagyunk. Köszönünk mindent és még egyszer gratula! -álltam elé és mondandóm végén szorosan megöleltem. Mosolyogva viszonozta.
-Én köszönöm, hogy eljöttetek! -vigyorgott, mint a tejbe tök.
-Nincs kedved holnap elmenni dobálni? Lola meg Jules is jön. -kérdeztem reménykedve.
-Áááh, bocsi de nem megy. -húzta el a száját.- Holnap még mindig itt lesz a család és azért még se mondhatom nekik, hogy "Boccs, tudom, hogy évente ha egyszer látlak titeket, akkor is csak két napra, de most húzok kosarazni!Csáó!". Sajnálom.
-Semmi, igazad van! Akkor majd találkozunk! Szia. -öleltem meg még egyszer.
-Szia! -köszönt Zo is és ő is megölelte.
-Csövi csajok! Majd valamikor találkozunk! -kiáltotta utánunk.
Mikor haza értünk, elvégeztük a szokásos teendőinket. Fürdés, fogmosás meg hasonlók. Bementem jóét kívánni hugicámhoz, majd a bevágódtam az ágyba és már el is nyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése