9. Fejezet

(zene)

Jézusom...Ennyire késésben lennék?! Neee....Gondolkoztam magamban, miközben a park kapuja alatt átfutottam. Már messziről látom a kosárpályán lévő emberkéket. Futok ahogy csak tudok, mert vagy fél órát késtem. Nem tehetek róla, de a nagyi nem hagyott elmenni, amíg meg nem ebédeltem nála. És még így is beszólt, hogy rohadt gyorsan ettem. Miért nem hoztam inkább magammal Zoet?! Ahhj..na mindegy. A kavicsok ropogtak a lábam alatt, miközben sprinteltem.
-H-h-ha-hali! -lihegve támaszkodtam térdemre és dadogtam el, ezt az egyszerű szót. Ami jelen pillanatban oly annyira nehezemre esett, mintha oroszul kellett volna kommunikálnom valakivel.- Bocsi, hogy késtem! Csak feltartottak. -vágtam pofákat.
-Helló! Nagyidnál voltál? -kérdezte nevetve Lola. Válaszom egy bólintás volt, mert még mindig alig kapok levegőt. Tudja, hogy ha nincs velem Zo, akkor csak is ott lehet. Bementem a kerítés kapuján, eddig a rácson keresztül beszéltem Lolával. Ledobtam magam barátnőm mellé, aki a rácsnak dőlve ült és nézte, ahogy pasija, épp szarrá ver egy embert a pályán egy-egyben. (Aki nem tudja mi az: csak két játékos van a pályán és egymás ellene játszanak. Bár szerintem a neve magáért beszél.:D)  Nem ismertem a srácot, aki ellen Jules játszott, de nem volt olyan béna. Kimondottan ügyes, de annyira azért nem, hogy sikerüljön neki legyőzni Julest. Hááát...nem akarok felvágni, de az én haverom! Volt kitől tanulnia! Haha...Nem vagyok egoista, az a lényeg. Még egy öt percet néztük, ahogy a két fiú szívatja egymást a pályán. Nem tudom Lola, hogy van vele, de én már unom, hogy külső szemlélő vagyok! Felpattantam a földről és oda kocogtam a két sráchoz. Nem vettek észre, amit ki is használtam. Jules épp dobni készült, már felemelte a labdát, én meg mögé léptem és egy könnyed mozdulattal hátulról  leburáztam. (Mikor vissza ütöd a labdát, mikor eldobták.) Megragadtam a labdát és gyorsan a palánk felé kezdtem futni. Egy gyönyörű dobást mutattam a két hímneműnek, akik még mindig a hárompontos vonalánál álltak, bambán bámulva rám.
-Ne tátsátok a szátok, mert még bele repül valami! -mondtam nekik nevetve, és a labdával a kezemben oda sétáltam hozzájuk.- Hali. Sophi vagyok. -nyújtottam kezet az ismeretlen gyereknek.
-Szia, én Scott! -mosolygott rám. Egész helyes srác. Tetszenek a barna szemei.- Kosarazol? -jött a kérdés. Lehet, hogy én vagyok a gyenge elméjű, de szerintem, azért így nem tud dobni egy olyan ember, aki nem tanulta. Na mindegy, lehet én gondolom rosszul.
-Ühüm. -mosolyogtam rá.
-Ja, már tíz éve próbálkozik vele, hogy legyőzzön. -nevetett fel, Jules.- De nem nagyon akar neki össze jönni.
-Kihívás elfogadva! Felmosom veled a pályát! -néztem vele farkas szemet.- Csak figyelj és tanulj! -kacsintottam rá. Scott csak vigyorogva bámulta a jelenetet és közben lesétált a pálya szélére és ledobta magát Lola mellé. Én Mr. ÉnVagyokALegjobb kezébe nyomtam a labdát és elmentem mellette, úgy, hogy a vállammal neki mentem. Felálltam a hármas vonalára és vártam, hogy vissza agyja a labdát és végre megalázhassam mindenki előtt.
-Most még vissza léphetsz. Nem kell, hogy mindenki előtt porrá verjelek! -mosolygott rám. Huuu...Kezd felhúzni. Az pedig csak neki lesz rosszabb, ha teljes erőmből játszok ellene. De ő tudja!
-Ooooh, ha tudnád, hogy ezt még menyire megbánod..-vigyorogtam magabiztosan.- Csak add azt a rohadt labdát, hogy minél előbb letörölhessem azt az egoista vigyort a képedről! -ő a kezembe dobta a labdát, majd behajlította a térdét és felkészült a játékra.
Oh...My...Godness! Szarrá vertem a gyereket! A húszas meccset, húsz-tizenkettőre megnyertem. Tényleg nem volt okos dolog, hogy felidegesített. Jaaj, olyan jó érzés, hogy végre elvertem! Igen, tényleg igazat mondott, mikor azt mondta, hogy már tíz éve próbálkozok. De ezennel lezártam ezt a tíz évet! Jupppííííííí! Jártam örömtáncot a pálya közepén, miközben ezek a gondolatok suhantak át agyamon. Jules lehajtott fejjel kullogott barátnője mellé. Lola nem épp úgy kezelte, ahogy ő azt most elvárta. Az orra alá dörgölte, hogy neki van a legkirályabb barátnője, hogy ennyire elvertem. Jó most kicsit fényezett és túlzott, hogy a pasiját heccelje vele, de akkor is jól esett. Akkora vigyorral a fejemen mentem oda hozzájuk, hogy kb szétrepedt a fejem.
-Huuh..Grat! Szép volt! Jules, ezt nagyon besz*ptad! - mondta nevetve Scott és közben lepacsizott velem.
Már jó ideje itt vagyunk, de eddig csak mi négyen voltunk a pályán. Baromkodtunk, hoztuk a formánk. Közben azt is megtudtam, hogy honnan ismerik Scottot. Jules új edzőtársa. Most költözött ide, valahonnan Anglia másik feléről. Szerintem, egy új barátra leltem. Mosolyogva gondolkoztam, ezt a menetet az zavarta meg, hogy három srác jött be a kerítésen röhögve. Idejöttek hozzánk és mondták, hogy láttak minket játszani és szeretnének ellenünk játszani. Persze, hogy igent mondtunk. Julesal imádunk streetballozni! Scott meg nem mondhatott mást, csak igent. Lola vissza ült a pálya szélére és megvillogtatta fogszabiját, miközben stírölte pasiját játék közben. Épp Scottnak akartam passzolni a pálya másik végébe, mert lefutotta a védőjét, üresen állt a palánknál. Kicsit, na jó, sokkal erősebben lőttem meg a labdát a kelleténél, ami átrepült a kerítés felett. Repült, repült, majd lefelé kezdett ívelni. Egy álldogáló srácot találtam fejbe. Annyira erősen csapódott be a labda szegény srác fejébe, hogy ez kidőlt mint egy fa. Jézusom! Hogy lehetek ekkora balf*sz?! Szegééény! Nagyon fájhat! Ááááááá..Jobb lesz ha odamegyek. Otthagyva földön fetrengő társaságot -milyen jó arcok. Lehet most öltem meg valakit egy kib*szott labdával, ezek meg csak röhögnek- kitéptem a kaput, és rohantam az áldozatom felé. Mikor oda értem mellé, még mindig a földön feküdt. Baszki, kiütöttem a srácot! Juuuj, szegény! Letérdeltem mellé, göndör fürtjeit kifésültem arcából és kicsit, de tényleg nagyon gyengéden megpofoztam, hogy magához térjen. Kicsit mocorgott. Ezaz! Nem öltem meg! Yeaah...Fejét ölembe vettem, nem akarom, hogy tiszta dzsuva legyen szegény feje. Piciket ugyan, de elkezdett pislogni. Én csak ültem a földön és vártam, hogy magához térjen. Mikor sikerült neki kinyitni a szemét, körülnézett és rajtam állapodott meg a tekintete. Megdöbbent arcot vágott. Nem értem, hogy miért. Jó, lehet van benne valami, hogy most ájult el, egy a fejébe csapódó labda miatt és ez tényleg fura lehet.
-Hali. -mosolyogtam rá félénken. Nem tudom, hogy milyen reakcióra számítsak. Arra, hogy kitör magából, hogy hogy lehetek ekkora béna vagy kedvesen közli, hogy nincs nagy para és semmi gond.- Nagyon sajnálom! Véletlen volt! Ne haragudj! -kérleltem. Még mindig csak bámult rám, de nem szólt semmit. Valamin  tényleg nagyon meglepődött.- Ugye nincs semmi bajod? Nagyon fáj a fejed? Ohh, istenem, annyira sajnálom!
-Hé-hé, nyugi! Nincs semmi gond! -válaszolta, ki idő után. Hangja rekedtes volt, nagyon tetszett. Fel mosolygott rám, még mindig az ölemben pihentette a göndör fürtös fejét. Eszméletlenül cuki gödröcskék jelentek meg arcán, amik engem is mosolyra késztettek.- Amúgy de, kicsit fáj a fejem. De túlélem. -válaszolt a kérdésemre.
-Ne haragudj, kérlek! Tényleg véletlen volt, ha bármi komolyabb baj lenne, és kórházba kell menned vagy bármi fizetem az ellátást! -azt se tudtam mit hordok össze. Annyira gáz! Szerintem a fejem, most jelen pillanatban versenyre kellhet egy paradicsommal. És magabiztosan állítom, hogy én nyernék!
-Hagyd már! Semmi komoly. -válaszolta és felállt. Széttárta karját, pörgött kettőt egy helyben és ugrált is. Nagyon édes ahogy össze borzolja majd oldalra fésüli, össze vissza álló haját. Nyújtotta a kezét, segített felkelni a földről. Felállt, de még mindig nem engedte el a kezem. Kisfiús mosollyal nézett le rám, lesütöttem szemem és mosolyogtam. Hogy lehet valaki ennyire cuki?! Jaaaj, mami segíts!
-Harooold! Gyere már! Rád várunk! -hallatszott messziről, a srác elengedte a kezem. Felnéztem rá, még mindig vigyorgott. Végig simított a karomon majd elkezdett hátrálni. Épp nyitottam szám, de közbe vágott.
-Nyugi, tényleg nincs semmi bajom! -mosolygott biztatóan, miközben választ adott a fel nem tett kérdésemre. Elengedtem egy gyenge és szégyenlős mosolyt és néztem távolodó alakját. Már előre fordulva közlekedett, így esélyem sincs még egyszer megnézni tökéletes arcát. Ahh..Ilyen nincs! Most látom először, de már is rabul ejtett. Ahogy ezek átröppentek agyamon, hirtelen eszembe jutott valami. Olyan ismerősek volt azok a smaragdzöld szemek. De nem tudom honnan! Wááá...Abban azért biztos vagyok, hogy ezt nem fogom elfelejteni. Nagyon helyes és cuki arca volt. Vagy is még mindig az van neki, hisz nem veszett el az arca, csak már sajnos én nem látom többet. Legalább a nevét tudom. Harold, az az Harry.  Igaz sokra nem megyek a nevével, de azért nem baj. Harry...