11. Fejezet

Csak ültem és könnyes szemmel bámulok a mellettem ülő fiúra. Ez lehetetlen! Még mindig a vállamon pihentette kezét, közben simogatta azt.
-Minden rendben? -kérdezted újra. Aggódást véltem felfedezni hangjában. Nem is ismer, de aggódik. Aranyos tőle.- Miért sírsz? Ráadásul egyedül a sötétben. -eddig sikerült kivernie a fejemből, de most újra eszembe jutott, miért is kerültem ide. Újra kitört belőlem a zokogás. Igaz, hogy nem ismerem, de belekapaszkodtam és ahogy csak tudtam hozzá bújtam. Egy vad idegenhez bújok hozzá. Azt se tudom ki, lehet, hogy igazából egy őrült, pedofil állat, aki kihasználja, hogy most ilyen állapotban vagyok és elrabol. De egyszerűen nem tudom elképzelni róla. Kicsit megleptem, de vissza ölelt. Simogatta a hátam. Nagyon kedves tőle, hogy nem néz hülyének és nem lök el magától, hanem vigasztal. Na jó, lehet hülyének néz, de nem mutatja. Minden egyes feltörő emléknél, egyre erősebben ölelem. Fejemet vállgödrébe temetem és sírok. Pár percig, ahogy csak tudok hozzábújok és hagyom, hogy mindenféle hülyeséget motyogjon a fülembe, nyugtatásképp és simogassa a hátam vagy a hajam. Kezdtem megnyugodni, vállaim már nem rázkódtak annyira, egyre lassabban és mélyebb levegőket vettem.
-Most már megnyugodtál? -kérdezte újra. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Elemeltem fejem a válláról, mert fürtjei csikizték az arcom. Elakartam húzódni tőle, de csak annyira engedte, hogy a szemébe tudjak nézni. Aggódó tekintettel, fürkészte arcom.
-Ühüm. -bólogattam.
-Na, akkor jól van. -mosolygott rám. Megjelentek azok az édes kis gödröcskék arcán, amikkel az elmúlt egy hétben álmodtam. Csak néztem gyönyörű szemeibe.- Nem kelünk fel? Kezd fázni a seggem a hideg víztől. -nevette el magát. Mosolyra húzódott a szám, ahogy néztem miközben röhög és megrázza a fejét. Ezzel az amúgy is kócos tincsei, még inkább össze vissza álltak. Nagyon cuki.
-De. -válaszoltam. Segített felkelni a vízből. Kezemet most se engedte el egy darabig, úgy mint múltkor. Kezdett számomra kellemetlen lenni a helyzet. Kezeim kihúztam az övéiből.
-Amúgy Sophia vagy. De csak Sophi. -mutatkoztam be szégyenlősen.
-Én Harold. De inkább a Harryt használom. -nevetett.- Múltkor tényleg te dobtad azt a labdát? -kérdezte csodálkozva.
-Öhhm...Igen. Miért? Nagyon sajnálom! Tényleg nem akartalak eltalálni vele, csak kicsit erősebben lőttem meg a kelleténél és ki...
-Héhéhé! Nyugi, semmi gond! Látod, élek és virulok! Nincs semmi bajom. -szakított félbe még mindig nevetve. Én csak lesütöttem a szemem, égtem mint a rongy!- Azért, mert elég erősen kellett ahhoz eldobni, hogy elvágódjak tőle. Nem hittem volna, hogy egy lány képes lenne ilyenre. Vagyis, hát...nem úgy értem...izé, hogy gyengék vagytok vagy bármi...de, érted...-felvont szemöldökkel figyeltem, hogy mit hoz ki belőle. Nem nagyon sikerült kimagyaráznia magát. Elnevettem magam, nagyon aranyos ahogy magyarázkodik.
-No para...értem mit akarsz mondani. Tíz éve kosarazok, elég gáz lenne, ha nem tudnék ekkora erővel passzt adni. Bár az is gáz, hogy így mellé dobtam..-húztam el a szám. Harry, csak kuncogott, bele boxoltam a vállába. Egyre jobban fázom. Össze fontam magam előtt a karom és vacogtam. Persze, hogy a szél is kezdjen el fújni! Rohadjon meg!
-Merre fele van a nyaralótok? -kérdezte. Én ugyan most vissza nem megyek oda! Inkább, itt fagyok meg!
-Arra..-mutattam a hátam mögé. Harry elindult a megadott irányba, de mikor észre vette, hogy nem követem, vissza fordult.
-Nem jössz? -kérdezte csodálkozva.- Elkísérlek. -nem láttam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Túl sötét van már, ő meg túl messze van ahhoz, hogy az alakján kívül mást is lássak belőle.
-Nem. -adtam a tömör választ.- De, te nyugodtan menj csak! Késő van, meg hideg is. -ezzel hátat fordítottam neki és elindultam az ellenkező irányba. Minél messzebb akarok kerülni most a többiektől. Tudom, hogy gyerekes, meg minden, de most nem tudnék vissza menni és azt hallgatni, hogy "Mi történt?" "Ezt, még egyszer meg ne csináld!", "Mond már eeeeel!!!!". Legutolsó, természetesen Lizitől. Ballagtam tovább a homokban, azt se tudva, merre megyek. Csak előre a vak sötétbe...
-Várj! Várj mááár!! -kiabált valaki utánam. Na vajon ki lehet?! Harry...De okos vagy Sophi, Nobel díjat nekem! Megvártam még beér, és újra elindultam.- Miért nem akarsz vissza menni?
-Mert.
-De bő szavú valaki! -heccelt játékosan.
-Azért nem akarok vissza menni, mert ki borultam és csak úgy eltűntem, mindenkit leszarva. Eltűntem?! Hahah, inkább mondanám látványos kivonulásnak, mint eltűnésnek...De mindegy is. Nem akarok vissza menni, mert akkor egyből le támadnának, amihez se kedvem, se türelmem, jelen pillanatban. Plusz, még ott  van Lizi is, aki az agyamra megy! Főleg, hogy tuti nem fog békén hagyni, amíg el nem mondom neki! És....WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! -üvöltöttem el magam. Harry, nagy szemekkel állt előttem és szerintem próbálta feldolgozni az imént hallottakat.- Ez megfelelt? -kérdeztem, közben rámosolyogtam. Bár úgy se látja.
-Huuh...ja! -nevette el magát. Nekem is nevetnem kellet, annyira vicces nevetése van.- Bár, nem tudom, hogy ki az a Lizi. Meg azt se, hogy mit akar megtudni, de jobb mint az első válasz. -nevetett. Én is elnevettem magam.
-Lizi az edzőtársam. -adtam tudtára. Ne, hogy már megvonjam tőle ezt a nagyon fontos infót! Remélem érzitek az iróniát.
-Oohh...értem. És mit akar megtudni? -faggatott tovább. Ez most komoly?! Nee, könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm! Ha, lemersz folyni az arcomon, esküszöm, hogy ez első dolgom ahogy haza érek, hogy elmegyek egy dokihoz és elvágom a könnycsatornáim, vagy kiszárítom, vagy a franc tudja mit kell vele csinálni! Csak ne tudjak sírni többet! Fenyegettem meg magam, de persze nem mondtam ki. Így is épp elég furának tarthat, nem, hogy még beszélek is magamban. Persze, hogy a hülye könny nem engedelmeskedik és legördül arcomon. Amilyen gyorsan csak tudtam, letöröltem. De persze, hogy nem voltam elég gyors.
-Hé, mi a baj? -kérdezte félénken, közben elém állt és megfogta mind két vállam. Fogalmam sincs miért, de a szavak kicsúsztak a számon, mielőtt még  megakadályozhattam volna.
-Mikor a hugom meg született, anyu és apa között megromlott minden. Folyton veszekedtek, ordítoztak egymással. Volt, hogy mindent össze törtek miközben vitatkoztak...-és csak folytak a szavak a számból, mint ha szófosásom lenne. Pedig ezzel a témával kapcsolatban, inkább hasonlítok egy néma gyerekre, mint egy beszéd mániás tyúkra. Vagy fél órája mesélhetek már neki. Harry csöndben hallgatott végig, egyszer szakított félbe. Mikor látta, hogy megint kezdem elveszíteni az erőm, leültetett a homokba és mellém telepedett. Így hallgatta tovább a kis történetem.- ....a bátyám úgy döntött, hogy elmenekül az emlékek elől, és az USA-ba megy egyetemre. Ezzel magunkra hagyott minket, egy anyával, aki le se szarja a fejünk, mert sosincs otthon. Cserben hagyott minket...Szinte én nevelem a hugom. Csak ő maradt nekem. -fejeztem be a kis monológom. Csak nézett, gyönyörű szemeivel, de látszott a tekintetén, hogy teljesen máshol van. Valamin nagyon elgondolkozott. Így ültünk egymással szemben, a sötét tengerparton, és elmerültünk a gondoltainkban mindketten. Még most se tudom, hogy mi vett rá, hogy mindezt elmondjam neki. Nem tudom miért, de megbízom benne. Remélem nem kell csalódnom benne is.
-Ez...ez..Durva. -törte meg a csendet. Én csak belenéztem a szemébe, amit még mindig rajtam tartott, de most már nem volt olyan homályos és távoli a tekintete. Halványan bólintottam egyet. Hirtelen közelebb mászott és szorosan megölelt. Eléggé meglepett, de vissza öleltem. Jól esett kibeszélni magamból, és nagy meg könnyebülés, hogy most se hagyott itt, mint ahogy az előbb sem. Simán elmehetett volna mellettem, le se szarva, hogy ott sírok. Szorosan öleltem, nagyon rég kaptam már ilyen ölelést bárkitől is a hugomon kívül.
-Az én nővérem is egyetemre jár és nagyon keveset látom. Nagyon hiányzik...-súgta fülembe, mintha attól félne, hogy bárki is meghallaná. Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Göndör tincsei még most is csikizték arcom.
-Elhiszem. -néztem mélyen szemébe.- Nekem nyugodtan beszélhetsz róla! -egy gyenge mosollyal ajándékoztam meg. Ő csak vissza ült és elkezdte mesélni az ő gyerek korát. Neki is hasonló élményei voltak, elvált szülők, egy testvér akire felnéz, aki megvédte a rossz dolgoktól, majd elment. Örülök, hogy ő nem ment át olyan dolgokon mint én, de sajnálom is, mert ő egyedül maradt, míg nekem ott van Zo.
-Sajnálom. -hajtottam le fejem mikor végzett a történetével. Tényleg nagyon sajnálom szegényt.
-Ugyan mit? -horkantott fel.- Te ugyan nem tehetsz semmiről. Te csak az áldozatom vagy, akinek elmondtam ezt a hülyeséget.
-Ez nem hülyeség, ezek az érzéseid Harry.Amúgy meg, nem vagyok áldozat! Szívesen hallgatlak végig. Te is meghallgattál engem. Nagyon köszönöm! -öleltem meg. Istenem, mi van velem?! Szegény gyereket folyton ölelgetem. Várjunk csak, ez nem igaz! Az előbb is ő ölelt meg engem. Bár nem értem, hogy miért is gondolkozok ezen. Na, mindegy.
-Én is köszönöm! -motyogta alig érthetően a nyakamba. Még egy jó ideig ültünk ott és beszélgettünk. Nem olyan fontos dolgokról, csak olyanokról, hogy milyen zenéket hallgatunk, kedvenc film, meg hasonlók. Megtudtuk azt is, hogy nincs is olyan messze egymástól a két nyaraló amiben lakunk. Már kezdtem nagyon álmos lenni. Egyre laposabbakat pislogtam és már az se jutott el az agyamig, amit Harry épp lelkesen mesél nekem. Fejemet a vállára döntöttem és csak hallgattam rekedtes, mély hangját ahogy nagy beleéléssel mesél valamit. De fogalmam sincs, hogy mit. Szép lassan álomba szenderültem. Még hallottam Harry kuncogását. Biztos feltűnt neki, hogy bealudta.
Legközelebb már arra keltem fel, hogy nincs alattam a szilárd talaj, és valaki a karjaiban tart. Erőtlenül pislogtam egyet és megláttam, hogy Harold tart a karjaiban. Egyik keze a térdhajlatomnál, másik a nyakam alatt van. Erősen magához szorít, így betudom szippantani kábító illatát. Annyira kényelmes a karjaiban feküdni. Olyan dezsavű érzésem van. Nem tudom, hogy miért...Újra elnyomott az álom.